2. fejezet
„A lelkem haldoklik valami miatt, amit nagyon nehéz diagnosztizálni, és még nehezebb gyógyítani.”
Kacagva szaladtam fel a hatalmas lépcsőn, majd lefékeztem az úti célomnál. Lassan nyitottam be a kis szobába, ahol mama már várt rám.
- Szia kicsim - Köszönt kedvesen, de hangját átjárta a betegség.
- Hogy vagy? - Kérdeztem halkan. Felnevetett, de szemében könnycseppek jelentek meg.
- Gyere ide kérlek... - Suttogta, mire óvatosan az ágy mellé léptem. Arcomon hatalmas könnycseppek szaladtak végig, mire magához vont. - Semmi baj sincs drágám! Semmi. Minden rendben van Carol!
- Nem! Hallottam a papát! Azt mondta, hogy elfogsz menni... - Zokogtam a karjaiba - Hová kell menned? A papa azt mondta, el kell, hogy engedjünk oda. De én nem akarlak elengedni.
- Csss... - Nem tudott megnyugtatni, csak soroltam neki minden félelmet, amit a jövővel kapcsolatban éreztem.
- Anya azt hajtogatja, hogy erősnek kell lennünk... De mama, én ne-nem akarom hogy i-itt hagyj...
- Ó, drágám!
- Me-megígérem hogy jó leszek, mami! - Szorosan a karjaiba font, remegtem a sírástól.
Más ölelő karjai közt találtam magam, talpig feketében egy nagy gödör előtt állva, miközben egy koporsót engednek a mélybe.
Egy sírkővel arrébb Mama nyughelyének halvány márványa fénylett. A friss és a Mamáé melletti sírhoz léptem, ujjaimat végigfuttatom az aranyló betűkön.
Elizabeth Dew
- Anya... - nem hagyta el hang a torkom.
Könnycseppek hullanak a kőre. Elhagyott az erőm, csak zokogtam a földre rogyva.
- Line! - Natnak sikerült bajlódások során felállítania, szorosan tartott a vállamnál fogva. Felnéztem, egyenesen a szemébe, mikor lassan kék írisze barnába mélyed.
- Hol van Nat? - Estem neki, de szorosabban tartott, majd lecsúsztatta a vállaimról a kezét és egy másik sírhoz vezetett. Leguggoltam, elolvasni a vésett betűket.
Natasa Dew
- Nem! - Suttogtam magam elé. - NEM! - Kitéptem magam Alex karjaiból, de csak álltam ott, újfent zokogva, egyedül.
Zihálva feküdtem az ágyban, patakokban folytak a könnyeim.
- Nyugalom Caroline! Ez csak egy álom volt... Csak egy álom!
A telefon csörgése egyszer csak abbamaradt, majd pár pillanat múlva újra megszólalt.
- Igen? - Próbáltam szabályozni a légzésem, ami többé kevésbé sikerült is.
- Szia Line!
- Alex. Hogy szerezted meg a számom? Úgy emlékszem, és hidd el, tökéletes a memóriám, hogy nem adtam meg neked...
- Nattől kaptam. - Kis büszkeség bujkált a hangjában. - Na? Péntek? Este? BlackDevil?
- Tudod, hogy mennyire nem tartom jó ötletnek... Garet miatt.
- Ennek semmi közé Garethez. - Tiltakozni akartam, de nem hagyott rá időt. Folytatta, és szinte minden egyes szava késként vágott belém. - Csak kifogásként bújsz Garet mögé. Pedig csupán csak arról van szó, hogy mióta édesanyád meghalt, megtiltottad magadnak a boldogságot. Mert lehetnél boldog. Ha akarnál. De te ezt megtagadtad magadtól. Épp elég idő telt már el, nem gondolod? Ideje, hogy újra elkezdj élni Carol!
Kinyomtam a telefonom, majd újra, és újra, akárhányszor hívni próbált. Kinyomtam, mert igaza volt.
Végül csak egy SMS-t hagyott, melyben bocsánatot kért, amiért bunkó volt.
Legszívesebben a földhöz vágtam volna a méregdrága mobilt, valami mégis megakadályozott benne.
Forrtam, dühös voltam Alexre, Natre, Garetre, még apámra is, amiért egyáltalán mobilt vett nekem. A szeretete jeléül... Vagy inkább annak hiányának palástolása érdekében. Dühös voltam magamra is.
Végül zokogva a falnak vágtam a telefont.
Pillanatokon belül megjelent a nővérem az ajtóban.
- Caroline Dew! Mi a jó francot művelsz te idebent?
- Tűnj el. - mérges akartam lenni, kiabálni vele... De képtelen voltam, csak suttogtam. - Kérlek Nat, hagyj magamra...
- Figyelj húgi - csendesen ejtette ki a szavakat, miközben leguggolt elém -, csinálok valami vacsit, szedd össze magad, utána gyere le, a kedvemért. - Mindössze csak bólintani tudtam, de neki elég volt. Otthagyott a néma szobában egyedül.
Legalább egy óra telt el, mire rávettem magamat, hogy levánszorogjak az emeletről. A szemeim még mindig vörösek voltak, de semmit sem tudtam tenni ellene. Beszélgetés zajai csábítottak le végül, bár lehetséges, hogy a mennyei illatok is közre játszottak benne.
- ...mostanában Carolnak. - fejezte be a mondatot Nat, épp amikor beléptem.
- Kértelek, hogy soha többet ne nevezz így. Soha! - A beszélgetőpartnere hamarabb vett észre, mint ő. Azonnal felpattant a székről, és a nyakamba ugrott.
- Tess! – Kiáltottam fel, amint felfogtam, mi is történik körülöttem.
- Line, olyan jó, hogy látlak! - Enyhített a szorításán, majd eltolt magától, hogy szemügyre vehessen. A sírás nyomai még mindig tisztán az arcomra voltak írva, de nem firtatta. Vagy azért, mert Nat már beavatta, vagy mert tényleg az egyik legjobb barátnőm volt, és tudta, hogy most legkevésbé erre van szükségem.
- Ha kiörvendeztétek magatokat, esetleg valamelyikőtök segítene? - Mindketten egyszerre kaptunk a tányérhalomért, amit a nővérem egyensúlyozott, így majdnem nagyobb kárt csináltunk, mint hasznot. Egy rosszalló pillantás után ő is inkább csatlakozott a nevetésünkhöz.
- Lehetünk még ennél is bénábbak? - Kérdezte Tess, majd gyorsan hozzátette, mielőtt megszólalhattam volna – Ez költői kérdés volt, drágáim!
A mennyei vacsora után hosszasan beszélgettünk, megtárgyaltuk, hogy mi minden történt velünk az utóbbi időben. Végül Tess addig addig kérlelt, míg szavamat nem adtam, hogy valamelyik nap kimegyek hozzájuk.
Hiába telt az egész este nevetéssel, mégsem tudta elűzni a lelkemre pecsételt bús hangulatot. Viszonylag korán elbúcsúztam tőlük, majd felmentem.
Még hallottam a lentről felszűrődő nevetést, amikor bebújtam az ágyba, lehunytam a szemem, a nap történései jártak a fejemben.
Most jön az a rész, hogy ízekre szedem minden egyes pillanatát? NEM, NEM AKARTAM!
Úgy éreztem, túl sok megválaszolandó kérdést találnék.
A fülhallgatóért nyúltam, feltekertem a hangerőt maxra, és hagytam, hogy minden egyes gondolatot kiűzzön a fejemből.
Éles sípszó, majd csend.
Éles sípszó, majd újból csend.
Nyöszörögve nyitottam ki a szemem és tapogattam ki az ébresztőórámat, hogy kedvesnek egyáltalán nem mondható hangját megszüntessem.
Csend.
Sikerült, nyugtáztam magamban és újra behunytam a szemem.
- Line! - Nat kopogott – vagy inkább dörömbölt az ajtómon.
- Fent vagyok – motyogtam a párnába. Valami hihetetlenül meggyőző lehetett. Nehezen kikászálódtam az ágyból, úgy éreztem magam, mint a mosott papír zsebkendő.
És úgy is néztem ki – nyugtáztam, miután megpillantottam a tükörképem. Pontosabban mint egy papír zsebkendő, amivel valaki az orra vérét akarta elállítani. Aztán még ki is mosta.
Ezt leginkább a pizsamának használt világos póló és a vörös oroszlánsörény a fejem körül együttese alkotta, bár a fehér bőröm sem segített ellenezni a hatásukat. Isten valószínűleg nem nagyon figyelt oda az alkotásomkor, hisz akkor hamarabb észrevette volna a vörös haj hófehér bőrrel való összegyúrásának hibáját.
De mit tehetünk, ha egyszer rossz napja volt? Valószínűleg tizenhét éve, amikor néha-néha felém néz, meg is bánja tettét. Ha egyáltalán felém néz.
A szekrényemhez léptem, a tökéletesen összehajtott ruháim közül kiválasztottam egy sötétkék csőnadrágot és egy rövid ujjú pólót.
A hajammal nem sok mindent tudtam kezdeni, egyszerűen hagytam hogy a vállamra hulljon, csak a frufrumat csatoltam el egy hullámcsattal.
Sminkelni se erőm, se kedvem nemvolt és amúgy is, most a természetes a divat! Egy pillanatra magamra mosolyogtam a tükörben, majd felkaptam a táskám és kiléptem a szobámból.
A lépcső korláton csúsztam le a fárasztó lépcsőzés helyett, pont úgy, mint ahogy minden egyes reggel... három évvel ezelőttig.
Lehervadt a mosoly az arcomról a gondolatra. Vajon meddig fog minden hozzá kötődő gondolat, cselekvés, emlék ennyire fájni? Nat hogy bír ilyen erős lenni, vagy legalábbis annak mutatkozni?
Az iskolai nap viszonylag nyugisan telt, bár az, hogy minden második órán dolgozatokkal kínozták az osztályt, kissé fárasztó volt, de legalább nem kellett a saját életemmel foglalkoznom addig se. Mégis jólesett végigsétálni a napsütéses udvaron a parkoló felé, tudva, hazamegyek és végre kipihenhetem magam, ha már az este nem sikerült.
- Line! - A kocsimnak támaszkodva várt rám. Minden kellemes pillanatot el kell rontani valahogy? Istenem, ennyire nem utálhatsz!
- Szia Garet.
- Sajnálom a tegnapit – kezdte kedvesen. Túl kedvesen. - Jól vagy? Volt aki hazavigyen?
- Gar! Ez nem te vagy. - Megráztam a fejem - Nem én tehetek róla, hogyha bűntudatod van. És nem is nekem köszönheted, ha majd elmúlik. Ami, valljuk be őszintén, amint eltűnök, bekövetkezik.
- Line. Kérlek... Én sze...
- Szeretnél bocsánatot kérni? Megtetted.
- ...retlek. - Felnevettem.
- Ezt még te sem gondoltad komolyan, ugye? Három év alatt, egyszer sem mondtad ki és hát, be kell látnod még neked is, sohasem éreztetted velem. Azt akarod hogy elhiggyem? - Nem szólt semmit, bedobtam a táskámat a kocsiba, majd beszálltam a volán mögé.
- Ma este. BlackDevil. Kérlek, ha bármit is jelentek neked, eljössz! - Bólintottam, mert jelentett nekem valamit. Csak nem tudtam, hogy mit.
- Fél nyolc. Ha elszúrod, mindennek vége. Rendben? - Még mondani akart valamit, de becsaptam az ajtót, és kitolattam a parkolóból.
Amint hazaértem felrohantam a lépcsőn, a sarokba dobtam a táskámat és kidőltem az ágyra. Nat itthon volt, legalábbis a kocsija a felhajtón állt.
Hamarosan kopogás hallatszott, és és megbizonyosodtam róla, hogy valóban itthon van.
- Szia. Nem akarok zavarni, csak átadom Alex üzenetét. Este nyolcra érted jön, ha neked is megfelel.
- Egyáltalán nem mondtam neki, hogy beleegyeztem az egészbe, mellesleg Gar fél nyolcra jön, mert jóvá akar tenni mindent – Nat gúnyosan felnevetett -, az meg már senkit sem érdekel, hogy nekem mi kedvem van ezekhez.
- Figyelj, hívd fel Garetet, és mond le. Legalább lesz egy jó estéd, na?
- Megmondtam neki, hogy ez az utolsó esélye. - Felültem az ágyon. - ha nem jön, akkor elmegyünk Alexel. Mindketten.
- Ha meg mégis csoda történik, és Garet megjelenik időben..?
- Akkor meg neked lesz egy jó estéd. - Zártam le a témát. - Egyéb napirendi pont?
- Apa és Flora holnap délelőtt jönnek haza. - Jelentette be egyszerűen.
- Ideje volt már. Flo még nincs négy éves, miért kell folyton rángatni őt mindenhová?
- Tudod hogy milyen apa. Nem lehet rajta változtatni. És mióta...
- Figyelj. Nem csak őt érintette mélyen anya halála. Mindannyiunknak nehéz. Nem csak neki. Tudom, hogy neked se könnyű, ahogy nekem se, és Flo hiába kicsi még, ő is felfogja, hogy ennek nem így kéne lennie... Most komolyan az tesz neki jót, ha apa kisajátítja és a testvéreitől is elszakítja? Ha az anyja nem él, akkor vegyük el tőle a család többi tagját is? - Visszanyeltem a könnyeimet, leráztam Nat kezét a vállamról, majd kisétáltam a szobámból.
Dühös léptekkel robogtam le a lépcsőn, kivettem a szekrényből a szokásos felszerelésemet rejtő táskát és a cipőmet, majd felkaptam a kocsikulcsot is.
Kissé túl erősen csaptam be az ajtót, de nem érdekelt. Letöröltem egy áruló könnycseppet az arcomról, gyújtást adtam, majd kikanyarodtam a felhajtóról.
Minden biztos pont az életemben kezdett kicsúszni a lábaim alól. A nővérem rám akar erőltetni mindent, közben néha úgy érzem, direkt vágja alattam a fát. Az apám meg... Őt inkább hagyjuk. Ráadásul a kapcsolatom a pasimmal úgy látszik, tökéletesen tönkrement. Mégis mibe tudnék kapaszkodni egy fenekestől felforgatott világban?
Egy valakit tudtam, aki eddig sohasem hagyott cserben, így hozzá tartottam. Szükségem volt rá.
Perceken belül már az országúton haladtam, a zene nyugtatóan szólt a rádióból, ami kissé segített az lelki állapotom helyreállításában.
Végül egy kis földútra kanyarodtam le. A hatalmas birtok előtt leállítottam a motort, mély levegőt vettem, hisz fő a nyugalom. Előttük nem titkolhatom az érzéseimet. Kiszálltam a kocsiból, majd a kapu felé vettem az irányt. Tessel már tegnap megbeszéltem, hogy kijövök, aminek rettentően örült és a szívemre kötötte, hogy várjam meg, nélküle el ne menjek sehová.
Mosoly szaladt át az arcomon, ahogy megpillantottam őket. Valaki fél tőlük... El sem tudtam képzelni, hogy lehet tőlük félni. Én imádtam őket.
Kutyák szaladtak felém, amint beléptem, szaglászva simultak a lábamhoz.
- Nyugalom kölykök! Én vagyok az, Line - Csaholva ugráltak, majd nehezen de sikerült kijutnom a kis csapatjukból és felé venni az irányt. Hisz igazából hozzá jöttem.
- Hope! - Ő már rég észre vett, de én még csak most pillantottam meg a többiek között. Prüszkölve köszöntött, mindketten elindultunk egymás felé, a kezem a nyakára simult, míg egy puszit nyomtam az orrára. Kissé lehajtotta a fejét, így az enyémmel egy vonalba került. A homlokomat az övének döntöttem és élveztem, hogy újra itt lehetek vele.
Hihetetlen, hogy még megismer. Rettentő régen jártam nála. De most itt vagyok és ez a lényeg.
- Kérsz egy kis finomságot, édesem? - Egy nagy fa ládához mentem, és egy almát vettem ki belőle, mire visszaértem nem csak Hope, hanem a többi ló is a karám közelébe jött. Szabad kezemmel vezetőszárat csatoltam Hopera, majd kis bajlódás után kivezettem a boxokhoz. Félúton elcsente tőlem a csemegéjét, és míg kikötöttem azt majszolgatta. Bementem egy kicsi telepakolt helységbe, a táskám tartalmát: egy lovagló nadrágot egy csizmát, kobakot és gerincvédőt magamra öltöttem, majd egy Hope feliratú dobozzal léptem ki onnan.
Fél órával és persze sok sok bajlódással később már lóháton indultam a pálya felé. Pár bemelegítő kör után Hopeot a kis kapu felé irányítottam, majd ügetésben hagytuk el a lovardát. Az elhagyatott erdő tökéletes úti célnak tűnt. Hiába kérte Tess, hogy ha terepre akarok menni, várjam meg, nem bírtam várni.
Egy egyenes részen vágtába kezdtünk, aztán már semmi nem számított. Sem az apám, Net, Garet, sem Alex. Csakis egyedül Hope.
Hosszú ideje most először szabad voltam.
Köszönöm mindenkinek, aki elolvasta, és főleg annak, aki megajándékoz engem bármiféle vélemény nyilvánítással! Az esetleges hibákért bocsánatot kérek, ilyentájt már nem vagyok a toppon :$
Puszi nektek, a következővel sietek!! ♥
