5. fejezet
"Nézem a szökőkút fagyott vizét, és tudom, hogy egyszer majd újra csobogni fog, aztán ismét befagy, és később megint csobog. Így van ez a szívünkkel is: az is az időnek engedelmeskedik, és soha nem áll meg örökre."
- Nem könnyű felfogni azt, hogy valaki meg akar ölni, mert – hát hogy is mondjuk? - egy olyan... ember? Nem nem. Inkább egy olyan lény
reinkarnációja vagy, aki egykor megölte az ő szeretteit...
És most őszintén? Ezért komolyan nekem is meg kell halnom? Mármint jó, tudom, egyszer mindenki meghal. De e miatt végeznie kellene velem most rögtön? - fejeztem be végül az eszmefuttatásomat, majd rá pillantottam. Nem kellett több, egyszerűen elröhögte magát.
- Érdekes felfogásod van, tudod-e? - álltam a tekintetét, rezzenéstelen arccal, mire elszökött a vidámság ragyogó szemeiből. - Figyelj – kisepert egy tincset az arcomból, kissé mosolyogva. - Ez az egész nem egy egyszerű dolog...
- De..?
- ...de összességében rátapintottál a lényegre. - hangjában szomorúság
lappangott. Talán rólam ragadt át rá is?
Felhúztam a térdeimet, átkulcsoltam a kezeimmel, majd rögtönzött párnámra hajtottam a fejem.
- Ez csak egy elfuserált mese... ilyen a valóságban nem létezik... Vagy mégis? - felpillantottam rá, vártam valami reakciót. Bármit. A hallgatása viszont rosszabb volt akármilyen indoklásnál, mindenféle elméletkifejtésnél.
Maga volt a színtiszta megerősítés.
- Mesélj még erről az egészről... Azt mondtad, nem egy legenda kering a
történetükről. A történetemről.
- Nem akarom, hogy te... hát, hogy még jobban összezavarjalak.
- Ennél jobban nem lehet. - suttogtam. - Kérlek!
- Hát jó. - kinyújtotta a lábait nekidőlt az ágy támlájának, majd belekezdett. - Ehhez egy kis időutazást kell tennünk. Minden 1484-ben kezdődött, az akkori
pápa hirdette ki az első úgymond hivatalos boszorkányüldözést. Manapság persze a tudatlanságnak tudjuk be az egész felhajtást... El kell ismerni, hogy az utókor, főként az áldozatoknak és a tetteseknek a hívei jó munkát végeztek, hogy elhitessék a nagyvilággal, hogy ez csak mese.
- A lényeget! - sürgettem Alexet. Reakcióként kaptam tőle egy hatalmas mosolyt, majd folytatta.
- A lényeg... Hát, közel sem a tudatlanság volt az oka a boszorkányüldözésnek.
- Hanem? - csodálkozva néztem rá, minden szavát szinte ámulattal hallgatva.
- A mágia. - közölte egyszerűen. - Minden varázslókról, boszorkányokról szóló mesének elég kemény alapja van...
Úgy éreztem, erre már én sem tudok cáfolatot mondani. Hiába volt meghökkentő minden egyes szava, valahol mélyen kezdtem felfogni, hogy igazat beszél.
Sokáig csak ültem ott csendben, hallgatva a történeteket, a
boszorkányüldözésekről, olyanokról, amik máig is fennmaradtak, és
olyanokról, amik évszázadokkal ezelőtt szinte teljesen feledésbe merültek.
Egyszer megemlített egy asszonyt, akit csupán azért ítéltek máglyahalálra, mert segédkezett beteg gyerekek ápolásánál, mindenféle gyógynövényekkel kezelte őket, és emiatt nála igencsak magas volt a gyógyultak száma. Ez volt a bizonyítéka a máig fennmaradt tudatlanság miatti öldökléseknek. Ez után igazi, mágiával foglalkozó nőkről, s férfiakról mesélt – ezeket szinte tátott szájjal hallgattam, végül visszatértünk a fennmaradt legendákhoz, amikhez legalább én is hozzá tudtam szólni. Ilyenek voltak például a salemi boszorkányperek, mely fő cselekményszálát én vázoltam fel, mégis ő egészítette ki a valósággal.
Kis hatásszünet után újabb általam is ismert témához ért.
- Ha azt a művet mondom, hogy A skarlát betű... - felkaptam a fejem,
tekintetünk találkozott, türelmesen várt, én meg az anya polcáról többször is elcsent könyv most már számomra legjelentősebb két mondatát suttogtam:
- "Aki hazugságban él, annak az egész világ hamis, semmivé zsugorodik a kezében. És ő maga árnyékká válik a hamisság világában, sőt lassanként megszűnik létezni."
Végül nem tudtam meg, milyen mondandója volt ezzel a könyvvel, mi volt a valóságalapja. Szó nélkül a karjaiba zárt, amint felfogta, hogy hogyan is érzek jelen pillanatban a világgal kapcsolatban.
reinkarnációja vagy, aki egykor megölte az ő szeretteit...
És most őszintén? Ezért komolyan nekem is meg kell halnom? Mármint jó, tudom, egyszer mindenki meghal. De e miatt végeznie kellene velem most rögtön? - fejeztem be végül az eszmefuttatásomat, majd rá pillantottam. Nem kellett több, egyszerűen elröhögte magát.
- Érdekes felfogásod van, tudod-e? - álltam a tekintetét, rezzenéstelen arccal, mire elszökött a vidámság ragyogó szemeiből. - Figyelj – kisepert egy tincset az arcomból, kissé mosolyogva. - Ez az egész nem egy egyszerű dolog...
- De..?
- ...de összességében rátapintottál a lényegre. - hangjában szomorúság
lappangott. Talán rólam ragadt át rá is?
Felhúztam a térdeimet, átkulcsoltam a kezeimmel, majd rögtönzött párnámra hajtottam a fejem.
- Ez csak egy elfuserált mese... ilyen a valóságban nem létezik... Vagy mégis? - felpillantottam rá, vártam valami reakciót. Bármit. A hallgatása viszont rosszabb volt akármilyen indoklásnál, mindenféle elméletkifejtésnél.
Maga volt a színtiszta megerősítés.
- Mesélj még erről az egészről... Azt mondtad, nem egy legenda kering a
történetükről. A történetemről.
- Nem akarom, hogy te... hát, hogy még jobban összezavarjalak.
- Ennél jobban nem lehet. - suttogtam. - Kérlek!
- Hát jó. - kinyújtotta a lábait nekidőlt az ágy támlájának, majd belekezdett. - Ehhez egy kis időutazást kell tennünk. Minden 1484-ben kezdődött, az akkori
pápa hirdette ki az első úgymond hivatalos boszorkányüldözést. Manapság persze a tudatlanságnak tudjuk be az egész felhajtást... El kell ismerni, hogy az utókor, főként az áldozatoknak és a tetteseknek a hívei jó munkát végeztek, hogy elhitessék a nagyvilággal, hogy ez csak mese.
- A lényeget! - sürgettem Alexet. Reakcióként kaptam tőle egy hatalmas mosolyt, majd folytatta.
- A lényeg... Hát, közel sem a tudatlanság volt az oka a boszorkányüldözésnek.
- Hanem? - csodálkozva néztem rá, minden szavát szinte ámulattal hallgatva.
- A mágia. - közölte egyszerűen. - Minden varázslókról, boszorkányokról szóló mesének elég kemény alapja van...
Úgy éreztem, erre már én sem tudok cáfolatot mondani. Hiába volt meghökkentő minden egyes szava, valahol mélyen kezdtem felfogni, hogy igazat beszél.
Sokáig csak ültem ott csendben, hallgatva a történeteket, a
boszorkányüldözésekről, olyanokról, amik máig is fennmaradtak, és
olyanokról, amik évszázadokkal ezelőtt szinte teljesen feledésbe merültek.
Egyszer megemlített egy asszonyt, akit csupán azért ítéltek máglyahalálra, mert segédkezett beteg gyerekek ápolásánál, mindenféle gyógynövényekkel kezelte őket, és emiatt nála igencsak magas volt a gyógyultak száma. Ez volt a bizonyítéka a máig fennmaradt tudatlanság miatti öldökléseknek. Ez után igazi, mágiával foglalkozó nőkről, s férfiakról mesélt – ezeket szinte tátott szájjal hallgattam, végül visszatértünk a fennmaradt legendákhoz, amikhez legalább én is hozzá tudtam szólni. Ilyenek voltak például a salemi boszorkányperek, mely fő cselekményszálát én vázoltam fel, mégis ő egészítette ki a valósággal.
Kis hatásszünet után újabb általam is ismert témához ért.
- Ha azt a művet mondom, hogy A skarlát betű... - felkaptam a fejem,
tekintetünk találkozott, türelmesen várt, én meg az anya polcáról többször is elcsent könyv most már számomra legjelentősebb két mondatát suttogtam:
- "Aki hazugságban él, annak az egész világ hamis, semmivé zsugorodik a kezében. És ő maga árnyékká válik a hamisság világában, sőt lassanként megszűnik létezni."
Végül nem tudtam meg, milyen mondandója volt ezzel a könyvvel, mi volt a valóságalapja. Szó nélkül a karjaiba zárt, amint felfogta, hogy hogyan is érzek jelen pillanatban a világgal kapcsolatban.
Sötét volt, egy fiatal lány rohant végig a gyér fényű utcán, halvány ruháján szénként sötétlett a hatalmas A betű, haja csapzottan szállt arca körül az erős őszi éjjelen. Talpa alatt zörgött a száraz avar, ahogyan a kis ösvényre vágott – utolsó reménye felé. Rémület fogta el, amikor a hatalmas, kovácsoltvas kapu körvonalai kirajzolódtak előtte.
Zárva találta őket.
Zokogva a földre rogyott. A távolból erősödtek a léptek zajai, miközben ő egyetlen szót
ismételgetve feladta a küzdelmet. Egész tömeg gyűlt köré, az időjárás viharba csapott át – talán ő okozta, már nem volt biztos benne. Még egyszer utoljára elismételte
megmaradt reményének nevét, amikor két férfi a hajánál fogva felrángatta a földről.
Senki nem akart emlékezni azokra a percekre, amik ez után következtek, s még kevésbé az égető lángokra, melyek körbevették testének minden egyes pontját. Szinte még visszhangzott utolsó sikolya, ahogy Charlesért kiált, majd néma csend települt égő sírjára, s az emberek szétoszlottak a térről. Egyetlen egy férfi maradt ott, szeme csillogott az éjben, miközben lelkében a gyűlölet helyét lassan átvette a bűntudat.
Segíthetett volna neki, de nem tette. Talán igaz volt, amit a falusiak mondtak. Lehet
hogy Camilěe tényleg boszorkány volt, és amit tett, igazán szörnyű. Mégis szerette őt.
Nem engedhette volna, hogy ez történjen. Arcát kósza patakok csíkozták, ahogy gondolkodás nélkül elindult a lángsír felé.
Lassan lépdelt bele, nem érezve semmiféle fájdalmat, a lelkét tépő veszteségen kívül.
Az őt körülölelő forró fényben hűvös lánc simult a kezéhez. A fém végén egy kristály pihent, színe Camilěe tekintetének tökéletes mása. A férfi körül eltűnt minden láng, csak az éjszaka sötétje zárta őt körül, miközben némán, mindenki előtt örök titokban
maradva, a szíve megszakadt.
Felállt, hátat fordított a máglya parázsló maradványainak, majd erőtlen léptekkel indult a kis ösvény felé.
Belökte a nehéz kaput, felnézett a kétszintes épületre. Az ő háza volt, bent békésen nyugodt a családja. A felesége és három kisgyermeke.
Mindene megvolt.
Mégsem maradt semmije.
Zárva találta őket.
Zokogva a földre rogyott. A távolból erősödtek a léptek zajai, miközben ő egyetlen szót
ismételgetve feladta a küzdelmet. Egész tömeg gyűlt köré, az időjárás viharba csapott át – talán ő okozta, már nem volt biztos benne. Még egyszer utoljára elismételte
megmaradt reményének nevét, amikor két férfi a hajánál fogva felrángatta a földről.
Senki nem akart emlékezni azokra a percekre, amik ez után következtek, s még kevésbé az égető lángokra, melyek körbevették testének minden egyes pontját. Szinte még visszhangzott utolsó sikolya, ahogy Charlesért kiált, majd néma csend települt égő sírjára, s az emberek szétoszlottak a térről. Egyetlen egy férfi maradt ott, szeme csillogott az éjben, miközben lelkében a gyűlölet helyét lassan átvette a bűntudat.
Segíthetett volna neki, de nem tette. Talán igaz volt, amit a falusiak mondtak. Lehet
hogy Camilěe tényleg boszorkány volt, és amit tett, igazán szörnyű. Mégis szerette őt.
Nem engedhette volna, hogy ez történjen. Arcát kósza patakok csíkozták, ahogy gondolkodás nélkül elindult a lángsír felé.
Lassan lépdelt bele, nem érezve semmiféle fájdalmat, a lelkét tépő veszteségen kívül.
Az őt körülölelő forró fényben hűvös lánc simult a kezéhez. A fém végén egy kristály pihent, színe Camilěe tekintetének tökéletes mása. A férfi körül eltűnt minden láng, csak az éjszaka sötétje zárta őt körül, miközben némán, mindenki előtt örök titokban
maradva, a szíve megszakadt.
Felállt, hátat fordított a máglya parázsló maradványainak, majd erőtlen léptekkel indult a kis ösvény felé.
Belökte a nehéz kaput, felnézett a kétszintes épületre. Az ő háza volt, bent békésen nyugodt a családja. A felesége és három kisgyermeke.
Mindene megvolt.
Mégsem maradt semmije.
Szaporán szedtem a levegőt, próbáltam rendet rakni a fejemben, hogy ez csak egy álom, és hogy én nem Camilěe vagyok.
Félálomban pillantottam körbe, de a szobában csak én voltam egyedül. Percek kellettek, mire végül kikászálódtam az ágyból. Mezítláb léptem ki a folyosóra, az egész ház csendes volt, valószínűleg még szinte most kel fel a nap.
Lesétáltam a lépcsőn, a konyha felé indulva, amikor beszélgetésre lettem
figyelmes. Megállt bennem az ütő, hisz mindkét hangot felismertem. Nem meglepő módon az egyik Alexhez tartozott, de a másik...
A másik hang az apámé volt.
Megfordult a fejemben, hogy most azonnal visszavonulok Shawn szobájába, de nem tehettem meg. Nyílt az ajtó, majd szinte csatakiáltás hallatszott odabentről.
- Lilly! - Flo rohant felém, épphogy csak időm volt leguggolni hozzá, hogy akarjaimba zárhassam, amikor odaér. Mikor rádöbbentem, hogy egy hamar nem fog elengedni, felálltam, még mindig a karjaimban tartva. Elkaptam Alex pillantását, ahogy mosolyogva figyel minket, majd zavaromban Flora fürtjeibe
rejtettem az arcomat.
- Caroline. - lépett ki a szobából apám is, és ezzel le is tudtuk a meghitt köszöntését a másiknak. Az már biztos, hogy a vele való viszonyom soha sem lesz példaszerű.
- Lilly – a húgom kissé engedett a szorításán, épp csak annyira, hogy láthassam az arcát -, Ajex megígéjte, hogy megmutatja az udvajt. Ugye jössz te is?
- Persze – mosolyogtam rá, majd a fiúra lestem, aki egyszerűen csak bólintott.
- De előtte keressetek valami reggelit, nehogy a nővéred éhen haljon!
- Jendben! - nevetett fel Flo, majd a konyha felé vettük az utunkat, míg
látszólag ott folytatta Alex a beszélgetést apámmal, ahol abbahagyták.
Végül több mint egy óra múlva sikerült kijutnunk a házból. Ezt többnyire a húgomnak köszönhettük, és a reggelizési szokásainak, ami miatt pluszban még át is kellett öltöztetni tiszta és száraz ruhába.
Az ég kissé borús volt még, a tegnapi vihar mindenhol megmutatta ittjárta nyomait. Florát lekötötte az
udvaron álló hinta, kacagva játszadozott, míg én a padon ültem, szemben a támlájával, őt figyelve. Alex a padnak támaszkodva fürkészett engem.
- Hogy aludtál? - kérdezte végül.
- A hátborzongató álmot leszámítva, egészen jól. - tekintetem Floráról rá
siklott. Kérdőn nézett rám, de mivel semmi kedvem nem volt felidézni az
egészet, másra tértem rá. - Mikor hagytál magamra?
- Reggel jött be Shawn szólni, hogy visszaértek Katiék. - egy pillanatnyi
csendben várta a reakciómat a lány neve említése miatt. Mégsem ez
foglalkoztatott most. Az agyam leragadt annál az információnál, hogy egész éjjel velem volt. Mellettem volt, mert azt kértem. Hiába veszekedtünk előtte, mégis velem maradt.
- Minden oké? - kérdezte végül. Nem nagyon tudta hová tenni a hallgatásom.
Mosolyogva bólintottam.
- Lilly! - Flo nevetve kiabált, ahogy egyre magasabbra hajtotta a hintát. Alex hangja csatlakozott a húgom nevetéséhez. Csak én kezdtem pánikba esni, hogy még a végén egyszerűen kirepül a hintából?
- Hé, Flo, gyere, még szinte semmit sem láttál a kertből! - indult el felé Alex, mire megkönnyebbülve sóhajtottam. Nem, nem ma fog elreppenni a húgom a felhők
közé.
Az egész sétából annyi lett, hogy talán a negyedét, ha be tudtuk járni, mikor a házból Margaret, a házvezetőnő kiabált ki, hogy ideje asztalhoz fáradnunk, kész az ebéd. Így visszatértünk a négy fal közé, és bánatomra a nap hátralévő részét ott is töltöttük.
Félálomban pillantottam körbe, de a szobában csak én voltam egyedül. Percek kellettek, mire végül kikászálódtam az ágyból. Mezítláb léptem ki a folyosóra, az egész ház csendes volt, valószínűleg még szinte most kel fel a nap.
Lesétáltam a lépcsőn, a konyha felé indulva, amikor beszélgetésre lettem
figyelmes. Megállt bennem az ütő, hisz mindkét hangot felismertem. Nem meglepő módon az egyik Alexhez tartozott, de a másik...
A másik hang az apámé volt.
Megfordult a fejemben, hogy most azonnal visszavonulok Shawn szobájába, de nem tehettem meg. Nyílt az ajtó, majd szinte csatakiáltás hallatszott odabentről.
- Lilly! - Flo rohant felém, épphogy csak időm volt leguggolni hozzá, hogy akarjaimba zárhassam, amikor odaér. Mikor rádöbbentem, hogy egy hamar nem fog elengedni, felálltam, még mindig a karjaimban tartva. Elkaptam Alex pillantását, ahogy mosolyogva figyel minket, majd zavaromban Flora fürtjeibe
rejtettem az arcomat.
- Caroline. - lépett ki a szobából apám is, és ezzel le is tudtuk a meghitt köszöntését a másiknak. Az már biztos, hogy a vele való viszonyom soha sem lesz példaszerű.
- Lilly – a húgom kissé engedett a szorításán, épp csak annyira, hogy láthassam az arcát -, Ajex megígéjte, hogy megmutatja az udvajt. Ugye jössz te is?
- Persze – mosolyogtam rá, majd a fiúra lestem, aki egyszerűen csak bólintott.
- De előtte keressetek valami reggelit, nehogy a nővéred éhen haljon!
- Jendben! - nevetett fel Flo, majd a konyha felé vettük az utunkat, míg
látszólag ott folytatta Alex a beszélgetést apámmal, ahol abbahagyták.
Végül több mint egy óra múlva sikerült kijutnunk a házból. Ezt többnyire a húgomnak köszönhettük, és a reggelizési szokásainak, ami miatt pluszban még át is kellett öltöztetni tiszta és száraz ruhába.
Az ég kissé borús volt még, a tegnapi vihar mindenhol megmutatta ittjárta nyomait. Florát lekötötte az
udvaron álló hinta, kacagva játszadozott, míg én a padon ültem, szemben a támlájával, őt figyelve. Alex a padnak támaszkodva fürkészett engem.
- Hogy aludtál? - kérdezte végül.
- A hátborzongató álmot leszámítva, egészen jól. - tekintetem Floráról rá
siklott. Kérdőn nézett rám, de mivel semmi kedvem nem volt felidézni az
egészet, másra tértem rá. - Mikor hagytál magamra?
- Reggel jött be Shawn szólni, hogy visszaértek Katiék. - egy pillanatnyi
csendben várta a reakciómat a lány neve említése miatt. Mégsem ez
foglalkoztatott most. Az agyam leragadt annál az információnál, hogy egész éjjel velem volt. Mellettem volt, mert azt kértem. Hiába veszekedtünk előtte, mégis velem maradt.
- Minden oké? - kérdezte végül. Nem nagyon tudta hová tenni a hallgatásom.
Mosolyogva bólintottam.
- Lilly! - Flo nevetve kiabált, ahogy egyre magasabbra hajtotta a hintát. Alex hangja csatlakozott a húgom nevetéséhez. Csak én kezdtem pánikba esni, hogy még a végén egyszerűen kirepül a hintából?
- Hé, Flo, gyere, még szinte semmit sem láttál a kertből! - indult el felé Alex, mire megkönnyebbülve sóhajtottam. Nem, nem ma fog elreppenni a húgom a felhők
közé.
Az egész sétából annyi lett, hogy talán a negyedét, ha be tudtuk járni, mikor a házból Margaret, a házvezetőnő kiabált ki, hogy ideje asztalhoz fáradnunk, kész az ebéd. Így visszatértünk a négy fal közé, és bánatomra a nap hátralévő részét ott is töltöttük.
Míg Flora csendben játszott a rögtönzött gyerekszobában - a könyvtárban - én egy könyvet vettem magamhoz. Hiába próbáltam a sorokra koncentrálni, hosszú percekre pillantottam fel a regényből, bámulva a húgomat. Irigyeltem a gondtalanságát.
Hamarosan csatlakozott hozzánk Alex és Shawn is.
Míg Shawn rögtön belesüppedt egy kopott fotelbe, barátja egy pillanatig habozott, majd végül letelepedett a lábamhoz Flo közelébe.
Becsuktam a könyvet, és hozzá fordultam.
- Miről beszéltetek az apámmal? - felnézett, tekintete komor lett, hangja hűvösen csengett.
- Csak puhatolóztam, mennyit is tud erről az egész helyzetről. Rólatok. Rólad.
- És? Mire jutottál?
- Épp eleget, hogy bízzon bennünk, és megengedje, hogy vigyázzunk rátok. Mindhármótokra.
- Jellemző. Ha az illető egy barátságos mosolyt villant rá, bármijét rábízná az illetőre. - Fakadtam ki.
- Hé, Line. Jót akar nektek. - felült mellém a kanapéra, óvatosan átkarolva a vállam. - Ennyi az egész.
Könnyek égették a torkom, mégis próbáltam erős maradni.
Eltoltam magamtól, találkozott a tekintetünk, tükröződött az arcán a zavar, hogy nem érti, most mi ütött belém.
- Ezt ő mondta ugye, hogy "csak azt akarja, hogy nekünk a legjobb legyen". Ugyan úgy, mint amikor hetekre elutazott, azzal indokolva, hogy miattunk teszi. A mi érdekünk. Pedig csak le akart rázni minket. Tudod, igazából tényleg csak ennyi az egész.
Felálltam, és az ajtó felé vettem az irányt. Nem akartam, hogy sírni lásson... pont az apám miatt.
Alig léptem ki a folyosóra, mikor csendült a hangja mögöttem.
- Lilly, várj. - megfordultam, bár nem tudtam, hogy is reagálhatnék az újonnan átvett becenevemre.
Majd a szemébe néztem, és egyszerűen megenyhültem.
- Gyere vissza... Kérlek. - nem tudtam megszólalni, de visszasétáltam vele a könyvtárba, visszaültem a helyemre, újból kezembe véve a regényemet.
Nem, egyáltalán nem mondanám, hogy ezúttal jobban lekötött volna, de arra megfelelt, hogy ne kelljen egy darabig új beszélgetésben részt vennem.
Hamarosan csatlakozott hozzánk Alex és Shawn is.
Míg Shawn rögtön belesüppedt egy kopott fotelbe, barátja egy pillanatig habozott, majd végül letelepedett a lábamhoz Flo közelébe.
Becsuktam a könyvet, és hozzá fordultam.
- Miről beszéltetek az apámmal? - felnézett, tekintete komor lett, hangja hűvösen csengett.
- Csak puhatolóztam, mennyit is tud erről az egész helyzetről. Rólatok. Rólad.
- És? Mire jutottál?
- Épp eleget, hogy bízzon bennünk, és megengedje, hogy vigyázzunk rátok. Mindhármótokra.
- Jellemző. Ha az illető egy barátságos mosolyt villant rá, bármijét rábízná az illetőre. - Fakadtam ki.
- Hé, Line. Jót akar nektek. - felült mellém a kanapéra, óvatosan átkarolva a vállam. - Ennyi az egész.
Könnyek égették a torkom, mégis próbáltam erős maradni.
Eltoltam magamtól, találkozott a tekintetünk, tükröződött az arcán a zavar, hogy nem érti, most mi ütött belém.
- Ezt ő mondta ugye, hogy "csak azt akarja, hogy nekünk a legjobb legyen". Ugyan úgy, mint amikor hetekre elutazott, azzal indokolva, hogy miattunk teszi. A mi érdekünk. Pedig csak le akart rázni minket. Tudod, igazából tényleg csak ennyi az egész.
Felálltam, és az ajtó felé vettem az irányt. Nem akartam, hogy sírni lásson... pont az apám miatt.
Alig léptem ki a folyosóra, mikor csendült a hangja mögöttem.
- Lilly, várj. - megfordultam, bár nem tudtam, hogy is reagálhatnék az újonnan átvett becenevemre.
Majd a szemébe néztem, és egyszerűen megenyhültem.
- Gyere vissza... Kérlek. - nem tudtam megszólalni, de visszasétáltam vele a könyvtárba, visszaültem a helyemre, újból kezembe véve a regényemet.
Nem, egyáltalán nem mondanám, hogy ezúttal jobban lekötött volna, de arra megfelelt, hogy ne kelljen egy darabig új beszélgetésben részt vennem.
Viszont, ha egy kicsit is tetszett, és várjátok a frisst, kérlek titeket, hagyjatok nekem itt kommentet.
Egy-kettőnek őszintén, igazából örülnék... Gondolkodtam, hogy vegyelek rá titeket, hogy adjatok nekem több visszajelzést ezzel kapcsolatban.
Végül kitaláltam!
A blog facebook oldalára, vagy ide kommentbe írjátok le a véleményeteket, (a lényeg, hogy egy elérhetőséget [pl. e-mail cím] mindenféle képen hagyjatok.). Akik valamelyik módon hagynak nekem erről a részről véleményt, azok közül sorsolok ki egy embert, és ő egy-két nappal a következő fejezet felkerülése előtt kap belőle egy jelentősebb részletet.
Határidőt előre nem szabok ki, a facebook-on fogom kiírni a "jelentkezési határidő lejártát", addig is, jók legyetek! :)
R.
