3. fejezet
Ha meg tudnám érteni, mi történik a világban, azt is megérteném, ami velem történik.
Miután hazaértem Nat rám parancsolt, hogy azonnal kezdjek készülődni. Hát, köszi.
Több mint egy óra múlva végül mindketten indulásra készen álltunk, apróságokról beszélgetve vártuk először Garet érkezését. Szokás szerint nem jött. Natasa szomorúan figyelte, ahogy kezdek magamba fordulni – megint. Valamiért, titkon reménykedtem benne, hogy nem ver át újból. Mégis miért? Mert valamilyen oknál fogva a testvéreimen kívül ő volt még biztos pont az életemben. Ha legtöbbször rohadék is volt, elsősorban nem is velem, hanem a többi őt körülvevő emberrel, ennek ellenére, ha igazán szükségem volt rá, mindig ott volt. Főleg akkor, ha senki másba nem tudtam kapaszkodni.
És most vége.
Tudtam, hogy bennem is megszakadt valami, hogy ez már nem lesz olyan, mint pár napja volt.
Mindez csupán egy találkozás eredménye? Vagy egy új világ lehetőségének képe okozta? Túl sok kétely volt az életemben, túl sok miért, és mi lesz ha. Gyávaság, ha maradtam volna még az ismert, bár boldogtalan életemben, csak azért, mert a félelem olyannyira átjárta a mindennapjaimat mióta már csak Flo és Nat van mellettem... Gyávaság, ha féltem, hogy boldogság reménye helyett is kaphatok még több fájdalmat? Gyávaság, hogy rettegek a csalódástól?
Végül megszólalt a csengő, Nat kiment ajtót nyitni, míg én a boldog lány álarcát festettem rettentő nagy óvatossággal fel az arcomra.
Alex az ajtóból figyelte, ahogy lesétálok a lépcsőn, majd mindhárman elhagytuk a házat.
A club előtt már hatalmas sor ácsingózott, szinte mindenkinek meggyűlt a baja a szigorú biztonsági előírásokkal, és persze a kidobókkal.
Meg sem lepődtem, hogy Alex egyszerűen csak a tekintélyével jut be. Ennyi idő alatt is meg lehet szokni, hogy egy pillanat alatt eléri, amit akar? Hogy Mason leszállt rólam, vagy hogy megengedtem neki, hogy hazavigyen, simán bejutunk a clubba... Nem biztos, hogy valaha is megfogom érteni.
Nat hamar elcsatangolt tőlünk, míg mi a pultnál innivalóért álltunk sorba, a szemem sarkából láttam, hogy egy, az évfolyamtársaiból álló közösséggel beszélget. Ő az a lány, akit nem kell félteni.
Mire sorra kerültünk, kissé sikerült feloldódnom, nevetve hallgattam Alex aktuális történetét, és őszintén szólva jobban éreztem magam, mint ahogy remélni mertem. Miután kiértünk a bárpult és a táncparkett által alkotott tömegből, kézen fogott, és a terem vége felé indult.
- Gyere, bemutatlak valakiknek.
- Mégis hová megyünk? - Megtorpant egy ajtó előtt, és váltott pár szót a két behemóttal, aki utunkat állta, majd végül beengedtek minket.
Amint nyílt az ajtó, szorosabban fogtam a kezét, mint az egyetlen biztos pontot abban a teremben. Egy pillanatra rám mosolygott, majd a bent lévőket figyelte.
- Na végre Vindex! Már azt hittük, soha sem érsz ide. - Indult el felénk egy magas, vékony srác, haja tincsekben hullott a vállára, míg egy részét hátra kötötte, kissé sikertelenül.
Köszönés helyett Alex csak biccentett neki, majd valami Shawnt keresett. Míg beszéltek, a srác folyamatosan engem méregetett, majd végül a háta mögé mutatott.
Mély sóhaj szakadt fel belőlem, amikor végre magunk mögött hagytuk.
- Oké vagy? - Pillantott le rám Alex, mire bólintottam. Egy asztalhoz vezetett, ahol ketten ültek. Valószínűleg egy párt alkottak, felszabadultan nevettek valamin, a lány belebokszolt a másik vállába, de a fiú már nem vele foglalkozott. Minket figyelt. Pontosabban rajtam akadt meg a tekintete. Ez az. Simán hagyom, hogy Alex berángasson egy elit közösségbe, ahol köbö mindenki számára én vagyok a csodabogár. Remek.
- Shawn - fogtak gyorsan kezet, majd egy puszit nyomott a mellette ülő lánynak az arcára.
Miközben figyeltem a jelenetet, egyik lábamról a másikra helyeztem a súlypontomat. Vajon észrevennék, ha én most lelépnék?
Végül Alex bemutatott engem is, megtudtam hogy Shawn és a mellett ülő lány, Katie már gyerekkoruk óta Alex legjobb barátai, és nem, nem alkotnak egy párt. Míg Shawn próbált velem kedvesen társalogni, Katie szúrós szemekkel mért fel. Egyre jobb ez az este. Alex közelebb húzott magához, egy pillanatra farkasszemet nézett a lánnyal, mire ő inkább elfordította rólunk a tekintetét. Közben egy csaj italokat hozott nekünk, míg beszélgettünk lassan gyűltek az asztalon a poharak.
Végül visszamentünk a táncparketthez, ahol a tömeg már javában tombolt. Szinte pásztáztam az embereket, megpillantottam Garetet is a parkett közepén.
- Akarsz táncolni? - lágy érintés a csupasz vállamon. Megráztam a fejem. Tudtam, hogy még nem vett észre. Egy szőke fruska teljesen hozzádörgölőzve oda vissza rángatózott előtte. Ők ezt táncnak hívták. Én nem tudtam annak nevezni. Majd rám pillantott. Kivettem Alex kezéből az egyik poharat és kiittam a tartalmát. Tudtam, hogy az nem az én poharam volt. Kissé ütött a pia, már akkor éreztem, hogy számomra túl erős. De magabiztosságot adott, vagyis megérte.
- Meggondoltam magam. - jelentettem ki, újból megragadtam a kezét, és a tömegbe húztam. A zene lassúra mégis érzékire váltott. A nyaka köré fontam a karjaim, és szorosan hozzá simultam, míg a kezei a derekamra csúsztak. Tökéletes összhangban történt minden egyes mozdulatunk. Bár a engem a belőlem áradó féltékeny bosszú uralt, mégis ő vezetett, élvezve, hogy közösen bosszanthatjuk Garetet. Ajkak értek a nyakamhoz, elkaptam Garet pillantását, dobtam felé egy mosolyt, majd Alex ajkai megtalálták az enyémeket. Viszonoztam a csókját.
A banda eljátszotta az utolsó hangokat is és a szám véget ért. Kézen fogva a parkett széle felé tartottunk. Magamon éreztem Garet pillantását, csak egy pillanatig, de megfordultam. Egyenesen a szemébe néztem, míg ajkaimmal csupán egy szót formáltam: Elvesztettél!
A banda eljátszotta az utolsó hangokat is és a szám véget ért. Kézen fogva a parkett széle felé tartottunk. Magamon éreztem Garet pillantását, csak egy pillanatig, de megfordultam. Egyenesen a szemébe néztem, míg ajkaimmal csupán egy szót formáltam: Elvesztettél!
- Hol voltatok? - csatlakozott hozzánk Katie.
- Esetleg... táncoltunk? - kérdezett vissza Alex, miközben az arcomat tanulmányozta.
- Miért nem hívtatok? - szabályosan nyafogott neki. Alex hozzám hajolt és halkan megkérdezte, nagyon szeretnék-e már menni. Ennyire az arcomra lenne írva? Lehetetlen.
Még pár szám erejéig egy helyben állva beszélgettünk, majd Alex hirtelen a kijárat felé irányított, mondván, most azonnal elmegyünk. Beszállított a kocsiba, majd percekkel később visszatért Nattel, beszállt a volán mögé, és kihajtott a parkolóból.
- Mégis... Mi a franc folyik itt? - fakadtam ki, amikor Alex áthajtott egy épp pirosra váltó lámpán, pár kocsit fékezésre késztetve. Egyikőjük sem foglalkozott velem, Nat folyamatosan azt kérdezte, hogy észrevett-e minket, és hogy száz százalék-e, hogy ő volt.
- Figyelj, bárhonnan felismerem. Bárhonnan. - szögezte le Alex miközben az utat figyelte. Nat nem tett fel több kérdést, csak akkor, amikor végül lefékeztünk a házunk előtt.
- Nem tartom jó ötletnek, hogy egyedül legyetek itthon. - mindketten kérdőn néztünk rá, annyi különbséggel, hogy míg a nővéremnek volt fogalma róla, hogy ezt miért is mondja, nekem halvány lila gőzöm sem volt.
- És akkor mégis mit kéne tennünk? - kérdezte halkan.
- Szedjetek össze pár cuccot, és egy biztonságosabb helyre viszlek titeket. - Nat azonnal kiszállt, ő bízott Alexben, tudták mit csinálnak.
- Nat... Nem tudom, hogy mi is folyik itt. - kezdtem idegesen. - De ha az a valaki, aki – ki is?
- Sajnálom, hogy nem volt időm elmagyarázni ezt az egészet. De itt most nem vagyunk biztonságban. Bíznod kell bennem és benne. - A fejével a kocsi felé bökött, majd a bejárati ajtó felé indult. Én nem mozdultam.
- Jó. Mi most elmegyünk innen. De mi lesz Floval? - megtorpant, majd egy hosszú pillanat múlva visszafordult.
- Csak holnap jönnek. Üzenek nekik, hogy ne induljanak el. Nem csak mi, ő sincs biztonságban. - hangját átjárta a fájdalom. Nem kérdeztem többet, mellé léptem, kivettem remegő kezéből a kulcsot, és kinyitottam az ajtót.
Az este folyamán mindketten a csendbe burkolóztunk. Nem kérdeztünk semmit, elmerültünk a gondolatainkban, csak Alex szólalt meg kisebb utasításokat adva, mint például kössük be magunkat, és egy két gondoskodó Nem fázunk? Kérdést feltéve. Az út hosszú volt, a fáradság alattomosan hálózott be, és a rádióból szóló andalító zene sem segített.
Karok fonódtak körém, majd rajtuk kívül minden eltűnt alólam. Nem jutott el a tudatomig, csak hosszú percek múlva, hogy még mindig lebegve haladok. Ezt onnan tudtam, hogy az arcomba csapott a jéghideg szél.
- Ezt ő csinálja? - Női hang csendült álmosan mellőlem. Kinyitottam a szemeimet, egy sötét arc tornyosult felém, szorosan tartva erőtlen testem. Még láttam, ahogy bólint, valószínűleg választ adva a nő kérdésére. Felemeltem a karjaimat, és amennyire bírtam, a mellkasának feszítettem. Most azonnal tegyen le! Most! Mégis ki a franc, hogy így csak...
- Magához tért a vadmacska. - nevetett fel, majd egy vékonyabb hang is csatlakozott hozzá. - Nyugi, minden rendben lesz. - Suttogta nekem. Az éjszakában szemei valami távoli fényt tükröztek vissza, ő magát teljesen éjjeli ragadozóvá varázsolva. Mégis, hangja – bár nem tudtam beazonosítani, hogy kié lehet, de – megnyugtatott. Az orkán erejű szél alábbhagyott, mire ő elégedetten felmordult. Igazi vad. Valami érthetetlen dolog megfogott a szemeiben, erős kisugárzásában... Talán... a biztonságérzet volt az, amit nyújtott a számomra.
