4. fejezet

4. fejezet

"Ami megsebez, az gyógyít meg minket."

Zsongott a fejem amikor megpróbáltam felkelni az ágyból. Sötét volt a szobában, csak az ajtó résein szűrődött be pár sárga fénysugár. Kissé kótyagosan léptem ki a folyosóra, majd a hangok irányába indultam. Hamar sikerült megállapítani, hogy a ház milyen hatalmas, tele szobákkal, mind berendezve a gazdájuk személyiségét tükrözve.
Amelyikben én voltam, az milyen volt? Miért nem néztem jobban körül?!
Hosszasan szitkozódtam - persze csak magamban -, míg végül megtorpantam egy nyitott ajtó előtt. Vagyis, pontosabban az ajtó közepén álltam meg, utólag visszagondolva elég nagy hülyeség volt.
Alex volt bent, Katievel, a tévét lesték míg a lány lábait átvetette Alex combján, közben folyamatosan csacsogott, piszkálódva a fiúval. Ezerszer jobban nyomult rá, mint a clubban Shawnra. Nem érdekelt volna, ha Alex ugyanúgy kezeli a lányt, mint a barátja, de látva amit látva egyszerűen kifordultam a szobából, becsapva az ajtót.
- Mindjárt jövök. - Kis káromkodás következtében nyílt az ajtó, léptek követtek, megcéloztam egy résnyire nyitott ajtót, feltéptem, majd - csak a változatosság kedvéért becsaptam, de a várt csattanás elmaradt. Az ajtó a lábának ütközött, majd egyszerűen csak belépett és megállt velem szemben.
- Mégis mi bajod van? - kérdezte dühösen, egyenesen a szemembe nézve.
- Minek hoztál ide? - megrázta a fejét, de még mielőtt megszólalhatott volna, közbevágtam - Minek hívtál el a Blackbe? Miért védtél meg Masonnel szemben?
Értetlenül meredt rám.
- Szerinted mégis miért? - Kérdezett vissza csendesen.
- Nem tudom. Tessék, ez a bajom, hogy nem tudom. Azt hittem, hogy tudom, de most már... Gőzöm sincs.
- Köhöm. - Mindketten oda kaptuk a fejünket. Shawn egy fotelben ült és olvasott.
- Ez itt egy könyvtár. Csak ha nem tűnt volna fel. - becsukta a könyvet, amit épp az ölében pihentetett, majd egyszerűen elsétált.
- Hát ez kész. - Motyogtam magam elé, mire Alex kérdőn pillantott felém.
- Most mi van? - Förmedtem rá, mire szórakozottan felnevetett.
Egy pillanatig farkasszemet néztünk, majd a karjaiba vont. Kitört belőlem a zokogás.
- Mi a franc folyik itt? - eltolt magától, a tekintete újra megtalálta az enyémet.
- Sok mindent kell elmagyaráznunk neked. - súgta, majd kézen fogva kivezetett a könyvtárból.


Sokk. Körülbelül ezzel a szóval tudnám jellemezni magamat a többiek szavai hallatán. Szó nélkül felálltam, majd kisétáltam a konyhából, ahová a rögtönzött gyűlést szervezték.
Több lépés visszhangzott mögöttem egy pillanatig, de egy hang tekintélyt parancsolva megállította őket. Csupán egyetlen egy valaki jött utánam, óvatosan megfogta a kezem és a folyosón keresztül egy barátságos szobába terelt.
- Figyelj húgi... - hangja megtört volt, elkínzott és szenvedéssel teli. Mindkettőnk szemében könny csillogott. - Annyira sajnálom. Túl sokáig halogattam a dolgokat. El kellett volna mondanom. - hangja suttogássá halkult - Meg tudsz nekem bocsátani?
- Nat, ez nem ilyen egyszerű. - kizártam a hisztérikus, kissé még mindig sokkos érzelmeket, és átadtam magamat a dühnek. - Én... Szeretnék neked megbocsátani. De egyszerűen nem tudok. Igazán még időm sem volt felfogni mindezt. Nem kérhetsz tőlem ilyet.
- Line... - patakokban folytak a könnyek az arcán, ott állt és csak meredt rám. Könyörtelenül folytattam, mindent a szemére vetettem, olyan dolgokat is, amiket fel sem fogtam igazán.
- Miért? Miért ezektől az idegenektől kell megtudnom, hogy igazából hogy halt meg anya? Nem betegség volt. Ő tette. És most újra itt van. - már nyitotta volna a száját, de újra becsukta.
- Ha nincs ott Alex a Blackben... Mindketten halottak lennénk. Ha Garettel megyek... Tükörbe tudnál nézni, miután a második családtagod is a tudatlanság miatt halt volna meg? A tudás hatalom. Te mondogattad nekem annyiszor. Mégis félsz olyan hatalmat adni a kezembe, ami megmenthetne engem? Hisz te mindennel tisztába vagy, nemde? Vagy ennyit jelentünk neked..? - az ablakhoz fordultam, vettem pár mély levegőt, majd megint rá néztem. - Tudod, nem érdekel... Ha én ennyit érek neked, nem baj, én túlteszem magam ezen... De Flora... Ha vele történik valami. Bármi. Akkor soha többet ne kerülj a szemem elé se! - elsétáltam mellette, újból kilépve a folyosóra. Elindultam abba a szobába, ahol magamhoz tértem. Belöktem az ajtót, majd az ágyra borulva zokogni kezdtem.


Könnyű anyag borult a vállamra, majd valaki mellettem halkan beszélt. Résnyire kinyitottam a szemem, félhomályban úszott a szoba, az ágy mellett két alak körvonalait tudtam kivenni, akikről első ránézésre csak annyit tudtam megállapítani, hogy vitatkoznak. Na jó, erre leginkább abból jöttem rá, hogy a csendes beszélgetésből hamarosan fojtott, de egyre hangosabb, indulatos érvelések lettek.
Erőtlenül feljebb toltam magam az ágyon. Ennek eredménye, hogy mindkét szempár rám szegeződött.
- Hogy vagy? - kérdezte a magasabb srác, majd az ágyhoz lépett, a mellette lévő kis éjjeli lámpát felkattintva.
Végre ki tudtam venni az arcát és ekkor elárasztottak az emlékek. Minden egyes szó, amit... Hát, valljuk be, egyáltalán nem szépítve, egyszerű tényekként közölt velem a konyhában...
Nem tudtam elfogadni. Mégis ki ő nekem, hogy csak így, egyszerűen közli, az eddigi életem javarészt hazugság volt? Hogy a legfontosabb emberek adták nekem a legnagyobb pofonokat azzal, hogy eltitkoltak olyan tényeket, mint például a nagyszüleim igazi kiléte, anyám... a saját anyám halálának igazi okai... És mégis, honnan tudnak ők, mindannyian ezekről? Vagy csak nekem nem fontos tudni ilyen lényegtelen dolgokról?
Feszülten figyelt, várta, hogy megszólaljak.
- Tűnj el! Tűnjetek innen mindketten! Egyedül akarok lenni!
- Hé, nyugi kislány. Mi itt a jófiúk vagyunk. Nem mi akarunk ártani neked. - szólalt meg mögüle Shawn.
- Akkor sincs most szükségem rátok.
- Dehogynem. - Alex könnyedén lehuppant az ágyam szélére, majd folytatta - Lehet, hogy most látni se szeretnél minket, de hogy nincs szükséged társaságra, azt erősen kétlem. - elfordítottam a tekintetem, pont láttam, ahogy Shawn is helyeslően bólint, majd inkább a takarómat kezdtem tanulmányozni.
- Hát jó - suttogta Alex. A kezemet nézte, amivel görcsösen szorongattam a puha anyagot. -, de én akkor sem foglak egyedül hagyni.
Intett a fejével, mire a barátja egyszerűen kisétált a szobából.
- Kié ez a szoba? - szólaltam meg végül.
Előtte hosszú csend borult a szobára.
Én duzzogtam, ő hagyta.
Ez így volt tökéletes.
Türelemmel kivárta, mire magamtól hajlandó vagyok megszólalni. Máshogy el sem tudta volna érni.
- Shawn-é.
- Mi? - erre a válaszra nem számítottam. - Miért ide szállásoltatok el? - egyáltalán annak lehet nevezni azt, ha egy eszméletlen lányt egy szobában lévő ágyra fektetnek, várva, hogy végre magához térjen?
- Bármely másik szoba mivel lenne különb? - komolyan nem értette.
- Láttam pár üresen álló szobát. Miért nem ott?
- Ebben a házban minden szoba valakié. - megfogott.
- Haza szeretnék menni. - jelentettem ki egyszerűen, mégis kérdőn meredt rám.
- Haza? Amikor mindketten veszélyben vagytok? - Pillanatok alatt visszatért a dühe.
- Neked nem tök mindegy, hogy mégis mi lesz velünk? És ott van Flora. Őt ki védi meg?
- Katiék hozzák ide. Kora hajnalban érkeznek.
- Katie. Ő hozza ide a húgomat? - bólintott. - Ez kész. Betelt a pohár. Hogy a saját húgom annak a...
- Elég! - felpattant az ágyról, magasan tornyosulva felém. - Nem hagyom, hogy így beszélj róla!
- Ne kiabálj velem! - mindketten ordítottunk a másikkal. Szó szerint.
- Miért kéne hallgatnom rád? Te bármikor is tiszteletben tartottad bármilyen kérésemet?
Csattant a kezem, majd ahogy sajogva visszahullott az ölembe, figyeltem ahogy az arcára rajzolódnak az ujjaim vörös nyomai.
- Soha többet ne beszélj így velem. - kértem csendesen. - És most, örülnék ha végre tényleg magamra hagynál!
- Soha többet ne csináld ezt velem. - azt hittem, a pofonra gondol, de persze tévedtem. - Ne kérd, hogy válasszak két számomra fontos személy között. Tudom, hogy nem kedveled... Az arcodra van írva. De nekem ő fontos. Ahogy te is. Nem fogok választani köztetek. És ha ezt kéred tőlem... Önzőbb vagy, mint bárki, akit ismerek.
Egyenes tőr a szívembe. Párszor jól megforgatva. Minden egyes szava majdnem ilyen érzés volt.
- Hobbid az, hogy tönkre vágj engem? - hangom szerencsémre nem remegett, vagy legalábbis nem vette észre. - Jó érzés, hogy minden egyes nap olyan sebet tépsz fel, ami évek óta gyógyul? Önző vagyok, mert a legjobbat akarom a húgomnak, és szerintem nem Katie a legjobb? Vagy, csak hogy elevenítsünk fel egy ominózus telefonhívást, bűn az, ha gyászolja valaki a saját édesanyját? Mégis miért..?
- Túl kell lépned a régmúlt történteken.
- ...mégis miért akarsz megváltoztatni? A saját kedvedre formálni, mert akkor az szerinted nekem jobb.
Némán állt velem szemben, majd – számomra túl hosszú időnek tűnt, de csak pillanatok teltek el, mire megszólalt.
- Sajnálom Caroline... sajnálom ha te ezt így érzed. - homályos lett a szoba, ahogy a könnyek elöntötték a szememet.
- Menj a francba! - és mégis mikor fogom megtanulni, hogy először gondolkozzon az ember, aztán szólaljon meg?
Megfordult, és lassú léptekkel az ajtóhoz sétált. Egyszerűen lerogytam a földre. Végül is, miért ne? Ennél rosszabb már annyira úgy sem lehet.
Félig a szobában, félig a folyosón állva engem figyelt. Éreztem az átható pillantását, mégsem néztem fel rá.
A földön gubbasztva, némán zokogtam, várva, hogy végre magamra hagyjon, bár igazából én magam se tudtam, hogy ezt akarom-e. A nővéremmel összevesztem. Ha mindent összevetünk, egy tök idegen helyen vagyok, és ha Alex is itt hagy, elérem, hogy teljesen egyedül maradjak.. Pont úgy, mint három éve.
Felpillantottam, találkozott a tekintetünk. Talán ez adott erőt, hogy összeszedjem magam egy kissé...
- Alex - csak motyogtam, majd újra lehajtottam a fejem, a kezemet bámultam. Hogy pontosan miért? Hát, azt nem tudom.
- Ma este... szükségem lesz valakire, amikor rádöbbenek, hogy minden milyen gyorsan hullott szét körülöttem. - hitetlenkedve nézett rám.
- Egy fél perce küldtél el a pokol legmélyebb bugyrába. - közölte tényszerűen, közben visszalépkedett mellém.
- Nem vonom kétségbe, hogy jelen pillanatban nem épp ott vagyok-e. - a szomorúságomat akarta leplezni a tömény irónia, amin megint sikeresen átlátott. Leguggolt mellém, a karomnál fogva szorosan magához húzott, erősen tartva, míg arcom a vállába rejtettem.
Nem, egyértelmű, hogy ez nem a pokol!


















Tudom, tudom, rettentő soká hoztam a frisst, a következővel próbálok jobban sietni!
Viszont, ha egy kicsit is tetszett, és várjátok a frisst, kérlek titeket, hagyjatok nekem itt kommentet. 
Egy-kettőnek őszintén, igazából örülnék... Gondolkodtam, hogy vegyelek rá titeket, hogy adjatok nekem több visszajelzést ezzel kapcsolatban. 
Végül kitaláltam! 

A blog facebook oldalára, a 4. fejezet posztjához hozzászólásba, vagy ide kommentbe írjátok le a véleményeteket, (a lényeg, hogy egy elérhetőséget (pl. e-mail cím) mindenféle képen hagyjatok.). Akik valamelyik módon hagynak nekem erről a részről véleményt, azok közül sorsolok ki egy embert, és ő egy-két nappal a következő fejezet felkerülése előtt kap belőle egy jelentősebb részletet. 

Határidőt előre nem szabok ki, a facebook-on fogom kiírni a "jelentkezési határidő lejártát", addig is, jók legyetek! :)

R.