6. fejezet

6. fejezet

"Kétféle reakciót váltanak ki belőlem a nagyon kitartó emberek. Vagy azonnal otthagyom őket, vagy hagyom, hogy teljesen elbűvöljenek."

- Lilly - egy halk hang segített feleszmélni gondolataim tengeréből.
- Mondjad picúr, mi a baj? - kinyújtottam a karjaimat, míg Flora befészkelte magát az ölembe.
- Meséjsz nyekem vajamit? - kérdezte fáradtan. Mosolyogva bólintottam.
Vettem egy nagy levegőt, majd csak úgy, a semmiből hihetetlen történetekről kezdtem mesélni, királykisasszonyokról, sárkányokról, óriásokról, tündérekről és egy olyan világról, ahol minden probléma megoldódik.
Míg az elején minden apró részletre kíváncsi kérdéseket rakott fel, mint például milyen színű a királylány szobája; ő is macival alszik-e esténként; vagy hogy a királyfi szeme tényleg olyan kék-e, mint a legtisztább tenger... Később a kérdései ritkulni kezdtek, végül teljesen abbamaradtak.
Nem sokkal ez után elhallgattam a mesével, mire Shawn cinikusan megjegyezte, hogy még olyan szívesen hallgatta volna, majd inkább elhagyta a könyvtárat, míg én kuncogtam a megnyilvánulásán.
Flo mocorogni kezdett, de nem ébredt fel.
- Nem szép dolog irigykedni, főleg nem egy kislányra, ugye? - bukott ki belőlem a kérdés. - Önzőség irigyelni a békéjét, gondtalanságát.
- Tudod, én is irigylem a húgodat. Nem mindenkinek adatik meg, hogy a karjaidban aludhasson - pimaszkodott Alex, mire inkább úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna az egészet.
Minden mozdulatomra ügyelve, óvatosan felálltam a kanapéról, majd elindultam, hogy Florat kényelmesebb helyre fektessem. Alex is csatlakozott hozzám, kinyitotta az ajtókat, kétszer meg is kísérelte átvenni tőlem alvó terhemet, de persze anyatigris módjára elutasítottam az ajánlatot.
Flo nem meglepő módon Shawnnál, vagyis, az én ideiglenes szálláshelyemen lett lefektetve. Szívem szerint csak ültem volna ott némán, az álmát őrizve, de Alex is, és én is tisztában voltunk vele, hogy nem egy dolgot meg kell beszélnünk.
Egy pillanatig farkasszemet néztünk, mire elhagyott minden erőm, hogy kérdőre vonjam a tetteiért és rázúdítsam a kérdéseimet. Helyette más bukott ki belőlem.
- Akkor este, a BlackDevilben... Miért csókoltál meg?
Tétovázott, a kérdésem láthatólag meglepte.
- Csak Garret miatt? - a szemembe nézett, úgy válaszolt:
- Igen. - lehunytam a szemeim.
Majd egy perc múlva mély levegőt vettem, és felnéztem. Csak állt ott, végül kisétált a szobából.
Fájt a válasza, jobban, mint gondolni mertem volna.
Már nem is tudom, hányadjára tiport belém...
Pedig, ha tudná, milyen fontos a számomra.... Akkor másképp állna a dolgokhoz?
Óvatosan befeküdtem Flo mellé, végül őt átkarolva sírtam magam álomba.
Nem csak a korábbi jelenet miatt sírtam. Sírtam minden egyes szava miatt, a telefonhívása miatt, az egyetlen álmom miatt, amiben szerepelt...
Sírtam minden egyes pillanat miatt, ami azóta eltelt, hogy megjelent volna az életemben.

- Hé, Lilly... - puha szálak simították végig az arcom, ahogy óvatosan elsepert a hang gazdája egy tincset a fülem mögé.
Álmosan pislogtam fel, egyenesen sötét, sárgás árnyalatú szemébe.
- Mit keresel itt? Mennyi az idő?
- Hajnali kettő. Beszélni szeretnék veled.
- Most?
- Megbántottalak, furdal a lelkiismeret.
Fáradtan felültem az ágyban, majd kikaszálódtam, óvatosan, hogy legalább Flora fel ne riadjon.
- Gyere. - ujjait az enyémek köre fonta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- Hová megyünk?
- Csak ki, hogy ne keljen fel senki se miattunk.
- Igazad van Alex. Elég, hogy engem kirángattál az ágyból...
Nem válaszolt rá, némán odavezetett a padhoz, majd felült a támlájára. Követtem a példáját. Csendben vártam, végül nem bírtam tovább.
- Mire jó ez? Ha a mínusz háromezer fokban kiültetsz egy padra, attól kevésbé lesz bűntudatod?
- Nem tudtam aludni. - felemelkedtem a padról.
- Bemegyek. Jóéjt. - elkapta a csuklóm, magafelé fordított, kereste a pillantásom és csak akkor szólalt meg, mikor elkapta csillogó tekintetem.
- Akkor este csak Garet miatt csókoltalak meg. Most nincs itt. Most ő nem érdekel.
Ledöbbentem, fel sem fogva, hogy mit is tesz, egészen addig, mikor ujjai a tincseim közé fonódtak és ajka érintette az enyémet.
Reflexszerűen lehunytam a szemem, visszacsókoltam, pedig az agyam gőzerővel tiltakozott.
Végül Alex elhúzódott, és hangjában fojtott jókedvvel közölte, hogy mostmár bemehetek.
Könny szökött a szemembe, kitéptem a csuklóm a markából, mire a másik karja is lehullott a nyakamról. Eltűnt a vidámsága.
Felálltam, és most már berohantam a házba. Zokogva.

Csak feküdtem az ágyban, hallgatva, ahogy a húgom békésen szuszog. Nem tudtam aludni. Nem voltam fáradt. Vagyis, mégis fáradt voltam, de alvásra képtelen.
Mert ha a testünk kimerült, alszunk.
De mit tehet a lélek, hogyha belefáradt a dolgokba? Folytonos vívódások, érzelmi tusák közt mikor pihenhet a szív?
Fárasztónak éreztem az érzelmek árját, melyben folyamatosan csak úszik az ember előre, keresve a partot...
És ha az én partomat elmosta a tenger, akkor mit tehetek? Az egyetlen megoldás, ha valaki más szigetén keresek menedéket?
És ha én ehhez nem vagyok hozzászokva... Mindig is az a lány voltam, aki két lábbal áll az értelem talaján, még akkor is, ha az érzelem árja a bokáját, térdét, derekát nyaldossa is. Én akkor is stabilan álltam!
Mit tehetek most, amikor árvízként tör rám a káosz, mikor "A szív érveit az ész nem értheti", s ez fordítva is igaz...
Baj az, ha nem merek egy "idegen" szigetére lépni, még akkor sem, ha ő maga úszik be értem onnan..?
Baj az, ha félek, hogy ha fellépek a szárazföldre - és esetleg hagyja, hogy kifújjam magam egy kissé -, ő bármikor visszadobhat onnan a tenger sós vizébe?
Baj az, hogy nem akarok kiszolgáltatott lenni egy idegen szigeten? Újra...

5.fejezet

5. fejezet

"Nézem a szökőkút fagyott vizét, és tudom, hogy egyszer majd újra csobogni fog, aztán ismét befagy, és később megint csobog. Így van ez a szívünkkel is: az is az időnek engedelmeskedik, és soha nem áll meg örökre."

- Nem könnyű felfogni azt, hogy valaki meg akar ölni, mert – hát hogy is mondjuk? - egy olyan... ember? Nem nem. Inkább egy olyan lény
reinkarnációja vagy, aki egykor megölte az ő szeretteit...
És most őszintén? Ezért komolyan nekem is meg kell halnom? Mármint jó, tudom, egyszer mindenki meghal. De e miatt végeznie kellene velem most rögtön? - fejeztem be végül az eszmefuttatásomat, majd rá pillantottam. Nem kellett több, egyszerűen elröhögte magát.
- Érdekes felfogásod van, tudod-e? - álltam a tekintetét, rezzenéstelen arccal, mire elszökött a vidámság ragyogó szemeiből. - Figyelj – kisepert egy tincset az arcomból, kissé mosolyogva. - Ez az egész nem egy egyszerű dolog...
- De..?
- ...de összességében rátapintottál a lényegre. - hangjában szomorúság
lappangott. Talán rólam ragadt át rá is?
Felhúztam a térdeimet, átkulcsoltam a kezeimmel, majd rögtönzött párnámra hajtottam a fejem.
- Ez csak egy elfuserált mese... ilyen a valóságban nem létezik... Vagy mégis? - felpillantottam rá, vártam valami reakciót. Bármit. A hallgatása viszont rosszabb volt akármilyen indoklásnál, mindenféle elméletkifejtésnél.
Maga volt a színtiszta megerősítés.
- Mesélj még erről az egészről... Azt mondtad, nem egy legenda kering a
történetükről. A történetemről.
- Nem akarom, hogy te... hát, hogy még jobban összezavarjalak.
- Ennél jobban nem lehet. - suttogtam. - Kérlek!
- Hát jó. - kinyújtotta a lábait nekidőlt az ágy támlájának, majd belekezdett. - Ehhez egy kis időutazást kell tennünk. Minden 1484-ben kezdődött, az akkori
pápa hirdette ki az első úgymond hivatalos boszorkányüldözést. Manapság persze a tudatlanságnak tudjuk be az egész felhajtást... El kell ismerni, hogy az utókor, főként az áldozatoknak és a tetteseknek a hívei jó munkát végeztek, hogy elhitessék a nagyvilággal, hogy ez csak mese.
- A lényeget! - sürgettem Alexet. Reakcióként kaptam tőle egy hatalmas mosolyt, majd folytatta.
- A lényeg... Hát, közel sem a tudatlanság volt az oka a boszorkányüldözésnek.
- Hanem? - csodálkozva néztem rá, minden szavát szinte ámulattal hallgatva.
- A mágia. - közölte egyszerűen. - Minden varázslókról, boszorkányokról szóló mesének elég kemény alapja van...
Úgy éreztem, erre már én sem tudok cáfolatot mondani. Hiába volt meghökkentő minden egyes szava, valahol mélyen kezdtem felfogni, hogy igazat beszél.
Sokáig csak ültem ott csendben, hallgatva a történeteket, a
boszorkányüldözésekről, olyanokról, amik máig is fennmaradtak, és
olyanokról, amik évszázadokkal ezelőtt szinte teljesen feledésbe merültek.
Egyszer megemlített egy asszonyt, akit csupán azért ítéltek máglyahalálra, mert segédkezett beteg gyerekek ápolásánál, mindenféle gyógynövényekkel kezelte őket, és emiatt nála igencsak magas volt a gyógyultak száma. Ez volt a bizonyítéka a máig fennmaradt tudatlanság miatti öldökléseknek. Ez után igazi, mágiával foglalkozó nőkről, s férfiakról mesélt – ezeket szinte tátott szájjal hallgattam, végül visszatértünk a fennmaradt legendákhoz, amikhez legalább én is hozzá tudtam szólni. Ilyenek voltak például a salemi boszorkányperek, mely fő cselekményszálát én vázoltam fel, mégis ő egészítette ki a valósággal.
Kis hatásszünet után újabb általam is ismert témához ért.
- Ha azt a művet mondom, hogy A skarlát betű... - felkaptam a fejem,
tekintetünk találkozott, türelmesen várt, én meg az anya polcáról többször is elcsent könyv most már számomra legjelentősebb két mondatát suttogtam:
- "Aki hazugságban él, annak az egész világ hamis, semmivé zsugorodik a kezében. És ő maga árnyékká válik a hamisság világában, sőt lassanként megszűnik létezni."
Végül nem tudtam meg, milyen mondandója volt ezzel a könyvvel, mi volt a valóságalapja. Szó nélkül a karjaiba zárt, amint felfogta, hogy hogyan is érzek jelen pillanatban a világgal kapcsolatban.

Sötét volt, egy fiatal lány rohant végig a gyér fényű utcán, halvány ruháján szénként sötétlett a hatalmas A betű, haja csapzottan szállt arca körül az erős őszi éjjelen. Talpa alatt zörgött a száraz avar, ahogyan a kis ösvényre vágott – utolsó reménye felé. Rémület fogta el, amikor a hatalmas, kovácsoltvas kapu körvonalai kirajzolódtak előtte.
Zárva találta őket.
Zokogva a földre rogyott. A távolból erősödtek a léptek zajai, miközben ő egyetlen szót
ismételgetve feladta a küzdelmet. Egész tömeg gyűlt köré, az időjárás viharba csapott át – talán ő okozta, már nem volt biztos benne. Még egyszer utoljára elismételte
megmaradt reményének nevét, amikor két férfi a hajánál fogva felrángatta a földről.
Senki nem akart emlékezni azokra a percekre, amik ez után következtek, s még kevésbé az égető lángokra, melyek körbevették testének minden egyes pontját. Szinte még visszhangzott utolsó sikolya, ahogy Charlesért kiált, majd néma csend települt égő sírjára, s az emberek szétoszlottak a térről. Egyetlen egy férfi maradt ott, szeme csillogott az éjben, miközben lelkében a gyűlölet helyét lassan átvette a bűntudat.
Segíthetett volna neki, de nem tette. Talán igaz volt, amit a falusiak mondtak. Lehet
hogy Camilěe tényleg boszorkány volt, és amit tett, igazán szörnyű. Mégis szerette őt.
Nem engedhette volna, hogy ez történjen. Arcát kósza patakok csíkozták, ahogy gondolkodás nélkül elindult a lángsír felé.
Lassan lépdelt bele, nem érezve semmiféle fájdalmat, a lelkét tépő veszteségen kívül.
Az őt körülölelő forró fényben hűvös lánc simult a kezéhez. A fém végén egy kristály pihent, színe Camilěe tekintetének tökéletes mása. A férfi körül eltűnt minden láng, csak az éjszaka sötétje zárta őt körül, miközben némán, mindenki előtt örök titokban
maradva, a szíve megszakadt.
Felállt, hátat fordított a máglya parázsló maradványainak, majd erőtlen léptekkel indult a kis ösvény felé.
Belökte a nehéz kaput, felnézett a kétszintes épületre. Az ő háza volt, bent békésen nyugodt a családja. A felesége és három kisgyermeke.
Mindene megvolt.
Mégsem maradt semmije.

Szaporán szedtem a levegőt, próbáltam rendet rakni a fejemben, hogy ez csak egy álom, és hogy én nem Camilěe vagyok.
Félálomban pillantottam körbe, de a szobában csak én voltam egyedül. Percek kellettek, mire végül kikászálódtam az ágyból. Mezítláb léptem ki a folyosóra, az egész ház csendes volt, valószínűleg még szinte most kel fel a nap.
Lesétáltam a lépcsőn, a konyha felé indulva, amikor beszélgetésre lettem
figyelmes. Megállt bennem az ütő, hisz mindkét hangot felismertem. Nem meglepő módon az egyik Alexhez tartozott, de a másik...
A másik hang az apámé volt.
Megfordult a fejemben, hogy most azonnal visszavonulok Shawn szobájába, de nem tehettem meg. Nyílt az ajtó, majd szinte csatakiáltás hallatszott odabentről.
- Lilly! - Flo rohant felém, épphogy csak időm volt leguggolni hozzá, hogy akarjaimba zárhassam, amikor odaér. Mikor rádöbbentem, hogy egy hamar nem fog elengedni, felálltam, még mindig a karjaimban tartva. Elkaptam Alex pillantását, ahogy mosolyogva figyel minket, majd zavaromban Flora fürtjeibe
rejtettem az arcomat.
- Caroline. - lépett ki a szobából apám is, és ezzel le is tudtuk a meghitt köszöntését a másiknak. Az már biztos, hogy a vele való viszonyom soha sem lesz példaszerű.
- Lilly – a húgom kissé engedett a szorításán, épp csak annyira, hogy láthassam az arcát -, Ajex megígéjte, hogy megmutatja az udvajt. Ugye jössz te is?
- Persze – mosolyogtam rá, majd a fiúra lestem, aki egyszerűen csak bólintott.
- De előtte keressetek valami reggelit, nehogy a nővéred éhen haljon!
- Jendben! - nevetett fel Flo, majd a konyha felé vettük az utunkat, míg
látszólag ott folytatta Alex a beszélgetést apámmal, ahol abbahagyták.
Végül több mint egy óra múlva sikerült kijutnunk a házból. Ezt többnyire a húgomnak köszönhettük, és a reggelizési szokásainak, ami miatt pluszban még át is kellett öltöztetni tiszta és száraz ruhába.
Az ég kissé borús volt még, a tegnapi vihar mindenhol megmutatta ittjárta nyomait. Florát lekötötte az
udvaron álló hinta, kacagva játszadozott, míg én a padon ültem, szemben a támlájával, őt figyelve. Alex a padnak támaszkodva fürkészett engem.
- Hogy aludtál? - kérdezte végül.
- A hátborzongató álmot leszámítva, egészen jól. - tekintetem Floráról rá
siklott. Kérdőn nézett rám, de mivel semmi kedvem nem volt felidézni az
egészet, másra tértem rá. - Mikor hagytál magamra?
- Reggel jött be Shawn szólni, hogy visszaértek Katiék. - egy pillanatnyi
csendben várta a reakciómat a lány neve említése miatt. Mégsem ez
foglalkoztatott most. Az agyam leragadt annál az információnál, hogy egész éjjel velem volt. Mellettem volt, mert azt kértem. Hiába veszekedtünk előtte, mégis velem maradt.
- Minden oké? - kérdezte végül. Nem nagyon tudta hová tenni a hallgatásom.
Mosolyogva bólintottam.
- Lilly! - Flo nevetve kiabált, ahogy egyre magasabbra hajtotta a hintát. Alex hangja csatlakozott a húgom nevetéséhez. Csak én kezdtem pánikba esni, hogy még a végén egyszerűen kirepül a hintából?
- Hé, Flo, gyere, még szinte semmit sem láttál a kertből! - indult el felé Alex, mire megkönnyebbülve sóhajtottam. Nem, nem ma fog elreppenni a húgom a felhők
közé.
Az egész sétából annyi lett, hogy talán a negyedét, ha be tudtuk járni, mikor a házból Margaret, a házvezetőnő kiabált ki, hogy ideje asztalhoz fáradnunk, kész az ebéd. Így visszatértünk a négy fal közé, és bánatomra a nap hátralévő részét ott is töltöttük.

Míg Flora csendben játszott a rögtönzött gyerekszobában - a könyvtárban - én egy könyvet vettem magamhoz. Hiába próbáltam a sorokra koncentrálni, hosszú percekre pillantottam fel a regényből, bámulva a húgomat. Irigyeltem a gondtalanságát.
Hamarosan csatlakozott hozzánk Alex és Shawn is.
Míg Shawn rögtön belesüppedt egy kopott fotelbe, barátja egy pillanatig habozott, majd végül letelepedett a lábamhoz Flo közelébe.
Becsuktam a könyvet, és hozzá fordultam.
- Miről beszéltetek az apámmal? - felnézett, tekintete komor lett, hangja hűvösen csengett.
- Csak puhatolóztam, mennyit is tud erről az egész helyzetről. Rólatok. Rólad.
- És? Mire jutottál?
- Épp eleget, hogy bízzon bennünk, és megengedje, hogy vigyázzunk rátok. Mindhármótokra.
- Jellemző. Ha az illető egy barátságos mosolyt villant rá, bármijét rábízná az illetőre. - Fakadtam ki.
- Hé, Line. Jót akar nektek. - felült mellém a kanapéra, óvatosan átkarolva a vállam. - Ennyi az egész.
Könnyek égették a torkom, mégis próbáltam erős maradni.
Eltoltam magamtól, találkozott a tekintetünk, tükröződött az arcán a zavar, hogy nem érti, most mi ütött belém.
- Ezt ő mondta ugye, hogy "csak azt akarja, hogy nekünk a legjobb legyen". Ugyan úgy, mint amikor hetekre elutazott, azzal indokolva, hogy miattunk teszi. A mi érdekünk. Pedig csak le akart rázni minket. Tudod, igazából tényleg csak ennyi az egész.
Felálltam, és az ajtó felé vettem az irányt. Nem akartam, hogy sírni lásson... pont az apám miatt.
Alig léptem ki a folyosóra, mikor csendült a hangja mögöttem.
- Lilly, várj. - megfordultam, bár nem tudtam, hogy is reagálhatnék az újonnan átvett becenevemre.
Majd a szemébe néztem, és egyszerűen megenyhültem.
- Gyere vissza... Kérlek. - nem tudtam megszólalni, de visszasétáltam vele a könyvtárba, visszaültem a helyemre, újból kezembe véve a regényemet.
Nem, egyáltalán nem mondanám, hogy ezúttal jobban lekötött volna, de arra megfelelt, hogy ne kelljen egy darabig új beszélgetésben részt vennem.

Tudom, tudom, rettentő soká hoztam a frisst, a következővel próbálok jobban sietni!
Viszont, ha egy kicsit is tetszett, és várjátok a frisst, kérlek titeket, hagyjatok nekem itt kommentet. 
Egy-kettőnek őszintén, igazából örülnék... Gondolkodtam, hogy vegyelek rá titeket, hogy adjatok nekem több visszajelzést ezzel kapcsolatban. 
Végül kitaláltam! 

A blog facebook oldalára, vagy ide kommentbe írjátok le a véleményeteket, (a lényeg, hogy egy elérhetőséget [pl. e-mail cím] mindenféle képen hagyjatok.). Akik valamelyik módon hagynak nekem erről a részről véleményt, azok közül sorsolok ki egy embert, és ő egy-két nappal a következő fejezet felkerülése előtt kap belőle egy jelentősebb részletet. 

Határidőt előre nem szabok ki, a facebook-on fogom kiírni a "jelentkezési határidő lejártát", addig is, jók legyetek! :)

R.

Halihó :D

Az 5. fejezetből a részletet Reby kapta, már el is küldtem neki.
Amint felkerül az 5. fejezet majd blogra is (még nem tudom megmondani, hogy mikor :/), kezdetét veszi a játék a 6. fejezet részletéért!

4. fejezet

4. fejezet

"Ami megsebez, az gyógyít meg minket."

Zsongott a fejem amikor megpróbáltam felkelni az ágyból. Sötét volt a szobában, csak az ajtó résein szűrődött be pár sárga fénysugár. Kissé kótyagosan léptem ki a folyosóra, majd a hangok irányába indultam. Hamar sikerült megállapítani, hogy a ház milyen hatalmas, tele szobákkal, mind berendezve a gazdájuk személyiségét tükrözve.
Amelyikben én voltam, az milyen volt? Miért nem néztem jobban körül?!
Hosszasan szitkozódtam - persze csak magamban -, míg végül megtorpantam egy nyitott ajtó előtt. Vagyis, pontosabban az ajtó közepén álltam meg, utólag visszagondolva elég nagy hülyeség volt.
Alex volt bent, Katievel, a tévét lesték míg a lány lábait átvetette Alex combján, közben folyamatosan csacsogott, piszkálódva a fiúval. Ezerszer jobban nyomult rá, mint a clubban Shawnra. Nem érdekelt volna, ha Alex ugyanúgy kezeli a lányt, mint a barátja, de látva amit látva egyszerűen kifordultam a szobából, becsapva az ajtót.
- Mindjárt jövök. - Kis káromkodás következtében nyílt az ajtó, léptek követtek, megcéloztam egy résnyire nyitott ajtót, feltéptem, majd - csak a változatosság kedvéért becsaptam, de a várt csattanás elmaradt. Az ajtó a lábának ütközött, majd egyszerűen csak belépett és megállt velem szemben.
- Mégis mi bajod van? - kérdezte dühösen, egyenesen a szemembe nézve.
- Minek hoztál ide? - megrázta a fejét, de még mielőtt megszólalhatott volna, közbevágtam - Minek hívtál el a Blackbe? Miért védtél meg Masonnel szemben?
Értetlenül meredt rám.
- Szerinted mégis miért? - Kérdezett vissza csendesen.
- Nem tudom. Tessék, ez a bajom, hogy nem tudom. Azt hittem, hogy tudom, de most már... Gőzöm sincs.
- Köhöm. - Mindketten oda kaptuk a fejünket. Shawn egy fotelben ült és olvasott.
- Ez itt egy könyvtár. Csak ha nem tűnt volna fel. - becsukta a könyvet, amit épp az ölében pihentetett, majd egyszerűen elsétált.
- Hát ez kész. - Motyogtam magam elé, mire Alex kérdőn pillantott felém.
- Most mi van? - Förmedtem rá, mire szórakozottan felnevetett.
Egy pillanatig farkasszemet néztünk, majd a karjaiba vont. Kitört belőlem a zokogás.
- Mi a franc folyik itt? - eltolt magától, a tekintete újra megtalálta az enyémet.
- Sok mindent kell elmagyaráznunk neked. - súgta, majd kézen fogva kivezetett a könyvtárból.


Sokk. Körülbelül ezzel a szóval tudnám jellemezni magamat a többiek szavai hallatán. Szó nélkül felálltam, majd kisétáltam a konyhából, ahová a rögtönzött gyűlést szervezték.
Több lépés visszhangzott mögöttem egy pillanatig, de egy hang tekintélyt parancsolva megállította őket. Csupán egyetlen egy valaki jött utánam, óvatosan megfogta a kezem és a folyosón keresztül egy barátságos szobába terelt.
- Figyelj húgi... - hangja megtört volt, elkínzott és szenvedéssel teli. Mindkettőnk szemében könny csillogott. - Annyira sajnálom. Túl sokáig halogattam a dolgokat. El kellett volna mondanom. - hangja suttogássá halkult - Meg tudsz nekem bocsátani?
- Nat, ez nem ilyen egyszerű. - kizártam a hisztérikus, kissé még mindig sokkos érzelmeket, és átadtam magamat a dühnek. - Én... Szeretnék neked megbocsátani. De egyszerűen nem tudok. Igazán még időm sem volt felfogni mindezt. Nem kérhetsz tőlem ilyet.
- Line... - patakokban folytak a könnyek az arcán, ott állt és csak meredt rám. Könyörtelenül folytattam, mindent a szemére vetettem, olyan dolgokat is, amiket fel sem fogtam igazán.
- Miért? Miért ezektől az idegenektől kell megtudnom, hogy igazából hogy halt meg anya? Nem betegség volt. Ő tette. És most újra itt van. - már nyitotta volna a száját, de újra becsukta.
- Ha nincs ott Alex a Blackben... Mindketten halottak lennénk. Ha Garettel megyek... Tükörbe tudnál nézni, miután a második családtagod is a tudatlanság miatt halt volna meg? A tudás hatalom. Te mondogattad nekem annyiszor. Mégis félsz olyan hatalmat adni a kezembe, ami megmenthetne engem? Hisz te mindennel tisztába vagy, nemde? Vagy ennyit jelentünk neked..? - az ablakhoz fordultam, vettem pár mély levegőt, majd megint rá néztem. - Tudod, nem érdekel... Ha én ennyit érek neked, nem baj, én túlteszem magam ezen... De Flora... Ha vele történik valami. Bármi. Akkor soha többet ne kerülj a szemem elé se! - elsétáltam mellette, újból kilépve a folyosóra. Elindultam abba a szobába, ahol magamhoz tértem. Belöktem az ajtót, majd az ágyra borulva zokogni kezdtem.


Könnyű anyag borult a vállamra, majd valaki mellettem halkan beszélt. Résnyire kinyitottam a szemem, félhomályban úszott a szoba, az ágy mellett két alak körvonalait tudtam kivenni, akikről első ránézésre csak annyit tudtam megállapítani, hogy vitatkoznak. Na jó, erre leginkább abból jöttem rá, hogy a csendes beszélgetésből hamarosan fojtott, de egyre hangosabb, indulatos érvelések lettek.
Erőtlenül feljebb toltam magam az ágyon. Ennek eredménye, hogy mindkét szempár rám szegeződött.
- Hogy vagy? - kérdezte a magasabb srác, majd az ágyhoz lépett, a mellette lévő kis éjjeli lámpát felkattintva.
Végre ki tudtam venni az arcát és ekkor elárasztottak az emlékek. Minden egyes szó, amit... Hát, valljuk be, egyáltalán nem szépítve, egyszerű tényekként közölt velem a konyhában...
Nem tudtam elfogadni. Mégis ki ő nekem, hogy csak így, egyszerűen közli, az eddigi életem javarészt hazugság volt? Hogy a legfontosabb emberek adták nekem a legnagyobb pofonokat azzal, hogy eltitkoltak olyan tényeket, mint például a nagyszüleim igazi kiléte, anyám... a saját anyám halálának igazi okai... És mégis, honnan tudnak ők, mindannyian ezekről? Vagy csak nekem nem fontos tudni ilyen lényegtelen dolgokról?
Feszülten figyelt, várta, hogy megszólaljak.
- Tűnj el! Tűnjetek innen mindketten! Egyedül akarok lenni!
- Hé, nyugi kislány. Mi itt a jófiúk vagyunk. Nem mi akarunk ártani neked. - szólalt meg mögüle Shawn.
- Akkor sincs most szükségem rátok.
- Dehogynem. - Alex könnyedén lehuppant az ágyam szélére, majd folytatta - Lehet, hogy most látni se szeretnél minket, de hogy nincs szükséged társaságra, azt erősen kétlem. - elfordítottam a tekintetem, pont láttam, ahogy Shawn is helyeslően bólint, majd inkább a takarómat kezdtem tanulmányozni.
- Hát jó - suttogta Alex. A kezemet nézte, amivel görcsösen szorongattam a puha anyagot. -, de én akkor sem foglak egyedül hagyni.
Intett a fejével, mire a barátja egyszerűen kisétált a szobából.
- Kié ez a szoba? - szólaltam meg végül.
Előtte hosszú csend borult a szobára.
Én duzzogtam, ő hagyta.
Ez így volt tökéletes.
Türelemmel kivárta, mire magamtól hajlandó vagyok megszólalni. Máshogy el sem tudta volna érni.
- Shawn-é.
- Mi? - erre a válaszra nem számítottam. - Miért ide szállásoltatok el? - egyáltalán annak lehet nevezni azt, ha egy eszméletlen lányt egy szobában lévő ágyra fektetnek, várva, hogy végre magához térjen?
- Bármely másik szoba mivel lenne különb? - komolyan nem értette.
- Láttam pár üresen álló szobát. Miért nem ott?
- Ebben a házban minden szoba valakié. - megfogott.
- Haza szeretnék menni. - jelentettem ki egyszerűen, mégis kérdőn meredt rám.
- Haza? Amikor mindketten veszélyben vagytok? - Pillanatok alatt visszatért a dühe.
- Neked nem tök mindegy, hogy mégis mi lesz velünk? És ott van Flora. Őt ki védi meg?
- Katiék hozzák ide. Kora hajnalban érkeznek.
- Katie. Ő hozza ide a húgomat? - bólintott. - Ez kész. Betelt a pohár. Hogy a saját húgom annak a...
- Elég! - felpattant az ágyról, magasan tornyosulva felém. - Nem hagyom, hogy így beszélj róla!
- Ne kiabálj velem! - mindketten ordítottunk a másikkal. Szó szerint.
- Miért kéne hallgatnom rád? Te bármikor is tiszteletben tartottad bármilyen kérésemet?
Csattant a kezem, majd ahogy sajogva visszahullott az ölembe, figyeltem ahogy az arcára rajzolódnak az ujjaim vörös nyomai.
- Soha többet ne beszélj így velem. - kértem csendesen. - És most, örülnék ha végre tényleg magamra hagynál!
- Soha többet ne csináld ezt velem. - azt hittem, a pofonra gondol, de persze tévedtem. - Ne kérd, hogy válasszak két számomra fontos személy között. Tudom, hogy nem kedveled... Az arcodra van írva. De nekem ő fontos. Ahogy te is. Nem fogok választani köztetek. És ha ezt kéred tőlem... Önzőbb vagy, mint bárki, akit ismerek.
Egyenes tőr a szívembe. Párszor jól megforgatva. Minden egyes szava majdnem ilyen érzés volt.
- Hobbid az, hogy tönkre vágj engem? - hangom szerencsémre nem remegett, vagy legalábbis nem vette észre. - Jó érzés, hogy minden egyes nap olyan sebet tépsz fel, ami évek óta gyógyul? Önző vagyok, mert a legjobbat akarom a húgomnak, és szerintem nem Katie a legjobb? Vagy, csak hogy elevenítsünk fel egy ominózus telefonhívást, bűn az, ha gyászolja valaki a saját édesanyját? Mégis miért..?
- Túl kell lépned a régmúlt történteken.
- ...mégis miért akarsz megváltoztatni? A saját kedvedre formálni, mert akkor az szerinted nekem jobb.
Némán állt velem szemben, majd – számomra túl hosszú időnek tűnt, de csak pillanatok teltek el, mire megszólalt.
- Sajnálom Caroline... sajnálom ha te ezt így érzed. - homályos lett a szoba, ahogy a könnyek elöntötték a szememet.
- Menj a francba! - és mégis mikor fogom megtanulni, hogy először gondolkozzon az ember, aztán szólaljon meg?
Megfordult, és lassú léptekkel az ajtóhoz sétált. Egyszerűen lerogytam a földre. Végül is, miért ne? Ennél rosszabb már annyira úgy sem lehet.
Félig a szobában, félig a folyosón állva engem figyelt. Éreztem az átható pillantását, mégsem néztem fel rá.
A földön gubbasztva, némán zokogtam, várva, hogy végre magamra hagyjon, bár igazából én magam se tudtam, hogy ezt akarom-e. A nővéremmel összevesztem. Ha mindent összevetünk, egy tök idegen helyen vagyok, és ha Alex is itt hagy, elérem, hogy teljesen egyedül maradjak.. Pont úgy, mint három éve.
Felpillantottam, találkozott a tekintetünk. Talán ez adott erőt, hogy összeszedjem magam egy kissé...
- Alex - csak motyogtam, majd újra lehajtottam a fejem, a kezemet bámultam. Hogy pontosan miért? Hát, azt nem tudom.
- Ma este... szükségem lesz valakire, amikor rádöbbenek, hogy minden milyen gyorsan hullott szét körülöttem. - hitetlenkedve nézett rám.
- Egy fél perce küldtél el a pokol legmélyebb bugyrába. - közölte tényszerűen, közben visszalépkedett mellém.
- Nem vonom kétségbe, hogy jelen pillanatban nem épp ott vagyok-e. - a szomorúságomat akarta leplezni a tömény irónia, amin megint sikeresen átlátott. Leguggolt mellém, a karomnál fogva szorosan magához húzott, erősen tartva, míg arcom a vállába rejtettem.
Nem, egyértelmű, hogy ez nem a pokol!


















Tudom, tudom, rettentő soká hoztam a frisst, a következővel próbálok jobban sietni!
Viszont, ha egy kicsit is tetszett, és várjátok a frisst, kérlek titeket, hagyjatok nekem itt kommentet. 
Egy-kettőnek őszintén, igazából örülnék... Gondolkodtam, hogy vegyelek rá titeket, hogy adjatok nekem több visszajelzést ezzel kapcsolatban. 
Végül kitaláltam! 

A blog facebook oldalára, a 4. fejezet posztjához hozzászólásba, vagy ide kommentbe írjátok le a véleményeteket, (a lényeg, hogy egy elérhetőséget (pl. e-mail cím) mindenféle képen hagyjatok.). Akik valamelyik módon hagynak nekem erről a részről véleményt, azok közül sorsolok ki egy embert, és ő egy-két nappal a következő fejezet felkerülése előtt kap belőle egy jelentősebb részletet. 

Határidőt előre nem szabok ki, a facebook-on fogom kiírni a "jelentkezési határidő lejártát", addig is, jók legyetek! :)

R.

3. fejezet

3. fejezet

Ha meg tudnám érteni, mi történik a világban, azt is megérteném, ami velem történik.

Miután hazaértem Nat rám parancsolt, hogy azonnal kezdjek készülődni. Hát, köszi.

Több mint egy óra múlva végül mindketten indulásra készen álltunk, apróságokról beszélgetve vártuk először Garet érkezését. Szokás szerint nem jött. Natasa szomorúan figyelte, ahogy kezdek magamba fordulni – megint. Valamiért, titkon reménykedtem benne, hogy nem ver át újból. Mégis miért? Mert valamilyen oknál fogva a testvéreimen kívül ő volt még biztos pont az életemben. Ha legtöbbször rohadék is volt, elsősorban nem is velem, hanem a többi őt körülvevő emberrel, ennek ellenére, ha igazán szükségem volt rá, mindig ott volt. Főleg akkor, ha senki másba nem tudtam kapaszkodni.

És most vége.

Tudtam, hogy bennem is megszakadt valami, hogy ez már nem lesz olyan, mint pár napja volt.

Mindez csupán egy találkozás eredménye? Vagy egy új világ lehetőségének képe okozta? Túl sok kétely volt az életemben, túl sok miért, és mi lesz ha. Gyávaság, ha maradtam volna még az ismert, bár boldogtalan életemben, csak azért, mert a félelem olyannyira átjárta a mindennapjaimat mióta már csak Flo és Nat van mellettem... Gyávaság, ha féltem, hogy boldogság reménye helyett is kaphatok még több fájdalmat? Gyávaság, hogy rettegek a csalódástól?

Végül megszólalt a csengő, Nat kiment ajtót nyitni, míg én a boldog lány álarcát festettem rettentő nagy óvatossággal fel az arcomra.

Alex az ajtóból figyelte, ahogy lesétálok a lépcsőn, majd mindhárman elhagytuk a házat.

A club előtt már hatalmas sor ácsingózott, szinte mindenkinek meggyűlt a baja a szigorú biztonsági előírásokkal, és persze a kidobókkal.

Meg sem lepődtem, hogy Alex egyszerűen csak a tekintélyével jut be. Ennyi idő alatt is meg lehet szokni, hogy egy pillanat alatt eléri, amit akar? Hogy Mason leszállt rólam, vagy hogy megengedtem neki, hogy hazavigyen, simán bejutunk a clubba... Nem biztos, hogy valaha is megfogom érteni.

Nat hamar elcsatangolt tőlünk, míg mi a pultnál innivalóért álltunk sorba, a szemem sarkából láttam, hogy egy, az évfolyamtársaiból álló közösséggel beszélget. Ő az a lány, akit nem kell félteni.

Mire sorra kerültünk, kissé sikerült feloldódnom, nevetve hallgattam Alex aktuális történetét, és őszintén szólva jobban éreztem magam, mint ahogy remélni mertem. Miután kiértünk a bárpult és a táncparkett által alkotott tömegből, kézen fogott, és a terem vége felé indult.

- Gyere, bemutatlak valakiknek.

- Mégis hová megyünk? - Megtorpant egy ajtó előtt, és váltott pár szót a két behemóttal, aki utunkat állta, majd végül beengedtek minket.

Amint nyílt az ajtó, szorosabban fogtam a kezét, mint az egyetlen biztos pontot abban a teremben. Egy pillanatra rám mosolygott, majd a bent lévőket figyelte.

- Na végre Vindex! Már azt hittük, soha sem érsz ide. - Indult el felénk egy magas, vékony srác, haja tincsekben hullott a vállára, míg egy részét hátra kötötte, kissé sikertelenül.

Köszönés helyett Alex csak biccentett neki, majd valami Shawnt keresett. Míg beszéltek, a srác folyamatosan engem méregetett, majd végül a háta mögé mutatott.

Mély sóhaj szakadt fel belőlem, amikor végre magunk mögött hagytuk.

- Oké vagy? - Pillantott le rám Alex, mire bólintottam. Egy asztalhoz vezetett, ahol ketten ültek. Valószínűleg egy párt alkottak, felszabadultan nevettek valamin, a lány belebokszolt a másik vállába, de a fiú már nem vele foglalkozott. Minket figyelt. Pontosabban rajtam akadt meg a tekintete. Ez az. Simán hagyom, hogy Alex berángasson egy elit közösségbe, ahol köbö mindenki számára én vagyok a csodabogár. Remek.

- Shawn - fogtak gyorsan kezet, majd egy puszit nyomott a mellette ülő lánynak az arcára.

Miközben figyeltem a jelenetet, egyik lábamról a másikra helyeztem a súlypontomat. Vajon észrevennék, ha én most lelépnék?

Végül Alex bemutatott engem is, megtudtam hogy Shawn és a mellett ülő lány, Katie már gyerekkoruk óta Alex legjobb barátai, és nem, nem alkotnak egy párt. Míg Shawn próbált velem kedvesen társalogni, Katie szúrós szemekkel mért fel. Egyre jobb ez az este. Alex közelebb húzott magához, egy pillanatra farkasszemet nézett a lánnyal, mire ő inkább elfordította rólunk a tekintetét. Közben egy csaj italokat hozott nekünk, míg beszélgettünk lassan gyűltek az asztalon a poharak.

Végül visszamentünk a táncparketthez, ahol a tömeg már javában tombolt. Szinte pásztáztam az embereket, megpillantottam Garetet is a parkett közepén.

- Akarsz táncolni? - lágy érintés a csupasz vállamon. Megráztam a fejem. Tudtam, hogy még nem vett észre. Egy szőke fruska teljesen hozzádörgölőzve oda vissza rángatózott előtte. Ők ezt táncnak hívták. Én nem tudtam annak nevezni. Majd rám pillantott. Kivettem Alex kezéből az egyik poharat és kiittam a tartalmát. Tudtam, hogy az nem az én poharam volt. Kissé ütött a pia, már akkor éreztem, hogy számomra túl erős. De magabiztosságot adott, vagyis megérte.

- Meggondoltam magam. - jelentettem ki, újból megragadtam a kezét, és a tömegbe húztam. A zene lassúra mégis érzékire váltott. A nyaka köré fontam a karjaim, és szorosan hozzá simultam, míg a kezei a derekamra csúsztak. Tökéletes összhangban történt minden egyes mozdulatunk. Bár a engem a belőlem áradó féltékeny bosszú uralt, mégis ő vezetett, élvezve, hogy közösen bosszanthatjuk Garetet. Ajkak értek a nyakamhoz, elkaptam Garet pillantását, dobtam felé egy mosolyt, majd Alex ajkai megtalálták az enyémeket. Viszonoztam a csókját.
A banda eljátszotta az utolsó hangokat is és a szám véget ért. Kézen fogva a parkett széle felé tartottunk. Magamon éreztem Garet pillantását, csak egy pillanatig, de megfordultam. Egyenesen a szemébe néztem, míg ajkaimmal csupán egy szót formáltam: Elvesztettél!

- Hol voltatok? - csatlakozott hozzánk Katie.

- Esetleg... táncoltunk? - kérdezett vissza Alex, miközben az arcomat tanulmányozta.

- Miért nem hívtatok? - szabályosan nyafogott neki. Alex hozzám hajolt és halkan megkérdezte, nagyon szeretnék-e már menni. Ennyire az arcomra lenne írva? Lehetetlen.

Még pár szám erejéig egy helyben állva beszélgettünk, majd Alex hirtelen a kijárat felé irányított, mondván, most azonnal elmegyünk. Beszállított a kocsiba, majd percekkel később visszatért Nattel, beszállt a volán mögé, és kihajtott a parkolóból.

- Mégis... Mi a franc folyik itt? - fakadtam ki, amikor Alex áthajtott egy épp pirosra váltó lámpán, pár kocsit fékezésre késztetve. Egyikőjük sem foglalkozott velem, Nat folyamatosan azt kérdezte, hogy észrevett-e minket, és hogy száz százalék-e, hogy ő volt.

- Figyelj, bárhonnan felismerem. Bárhonnan. - szögezte le Alex miközben az utat figyelte. Nat nem tett fel több kérdést, csak akkor, amikor végül lefékeztünk a házunk előtt.

- Nem tartom jó ötletnek, hogy egyedül legyetek itthon. - mindketten kérdőn néztünk rá, annyi különbséggel, hogy míg a nővéremnek volt fogalma róla, hogy ezt miért is mondja, nekem halvány lila gőzöm sem volt.

- És akkor mégis mit kéne tennünk? - kérdezte halkan.

- Szedjetek össze pár cuccot, és egy biztonságosabb helyre viszlek titeket. - Nat azonnal kiszállt, ő bízott Alexben, tudták mit csinálnak.

- Nat... Nem tudom, hogy mi is folyik itt. - kezdtem idegesen. - De ha az a valaki, aki – ki is?

- Sajnálom, hogy nem volt időm elmagyarázni ezt az egészet. De itt most nem vagyunk biztonságban. Bíznod kell bennem és benne. - A fejével a kocsi felé bökött, majd a bejárati ajtó felé indult. Én nem mozdultam.

- Jó. Mi most elmegyünk innen. De mi lesz Floval? - megtorpant, majd egy hosszú pillanat múlva visszafordult.

- Csak holnap jönnek. Üzenek nekik, hogy ne induljanak el. Nem csak mi, ő sincs biztonságban. - hangját átjárta a fájdalom. Nem kérdeztem többet, mellé léptem, kivettem remegő kezéből a kulcsot, és kinyitottam az ajtót.

Az este folyamán mindketten a csendbe burkolóztunk. Nem kérdeztünk semmit, elmerültünk a gondolatainkban, csak Alex szólalt meg kisebb utasításokat adva, mint például kössük be magunkat, és egy két gondoskodó Nem fázunk? Kérdést feltéve. Az út hosszú volt, a fáradság alattomosan hálózott be, és a rádióból szóló andalító zene sem segített.

Karok fonódtak körém, majd rajtuk kívül minden eltűnt alólam. Nem jutott el a tudatomig, csak hosszú percek múlva, hogy még mindig lebegve haladok. Ezt onnan tudtam, hogy az arcomba csapott a jéghideg szél.

- Ezt ő csinálja? - Női hang csendült álmosan mellőlem. Kinyitottam a szemeimet, egy sötét arc tornyosult felém, szorosan tartva erőtlen testem. Még láttam, ahogy bólint, valószínűleg választ adva a nő kérdésére. Felemeltem a karjaimat, és amennyire bírtam, a mellkasának feszítettem. Most azonnal tegyen le! Most! Mégis ki a franc, hogy így csak...

- Magához tért a vadmacska. - nevetett fel, majd egy vékonyabb hang is csatlakozott hozzá. - Nyugi, minden rendben lesz. - Suttogta nekem. Az éjszakában szemei valami távoli fényt tükröztek vissza, ő magát teljesen éjjeli ragadozóvá varázsolva. Mégis, hangja – bár nem tudtam beazonosítani, hogy kié lehet, de – megnyugtatott. Az orkán erejű szél alábbhagyott, mire ő elégedetten felmordult. Igazi vad. Valami érthetetlen dolog megfogott a szemeiben, erős kisugárzásában... Talán... a biztonságérzet volt az, amit nyújtott a számomra.  

Kiengesztelés?

Sziasztok! Sajnálom, hogy még nem tudtam hozni a 3. fejezetet, de most elég sok minden összejött így egyszerre... Remélem jövőhéten már tudom majd hozni, remélem azért nem haragszotok rám túlságosan :(
Köszönöm a visszajelzéseket, hogy kinek hogy tetszettek az eddigi részek, remélem ezt a kommentelős jó szokásotokat megtartjátok :)
Amiért ilyen lassan tudok csak szöszmötölni az egésszel, hozok nektek egy rövidke részletet, mit szóltok hozzá?
Ez valószínűleg vagy a következő vagy az az utáni részben lesz benne! Jó olvasást ehhez a pindurka szösszenethez :D

- Akarsz táncolni? - lágy érintés a csupasz vállamon. Megráztam a fejem. Tudtam, hogy Ő még nem vett észre. Egy vörös fruska teljesen hozzádörgölőzve oda vissza rángatózott előtte. Ők ezt táncnak hívták. Én nem tudtam annak nevezni.
Az előttem álló pohárért nyúltam, kiittam a tartalmát. Nem voltam erős piákhoz szokva, kissé marta a torkomat.
- Meggondoltam magam. - jelentettem ki, megragadtam a kezét, és a tömegbe húztam. A zene lassúra mégis érzékire váltott. A nyaka köré fontam a karjaim, és szorosan hozzá simultam, míg kezei a derekamra csúsztak. Tökéletes összhangban történt minden egyes mozdulatunk. Bár a belőlem áradó féltékeny bosszú uralt, mégis ő vezetett, élvezve, hogy közösen bosszanthatjuk Garetet. Ajkak értek a nyakamhoz, elkaptam Garet pillantását, dobtam felé egy mosolyt, majd Alex ajkai megtalálták az enyémeket. Viszonoztam a csókját.
A banda eljátszotta az utolsó hangokat is és a szám véget ért. Kézen fogva a parkett széle felé tartottunk. Magamon éreztem Garet pillantását, egyenesen a szemébe néztem, míg ajkaimmal csupán egy szót formáltam: Elvesztettél! 

2. fejezet

2. fejezet

„A lelkem haldoklik valami miatt, amit nagyon nehéz diagnosztizálni, és még nehezebb gyógyítani.”

Kacagva szaladtam fel a hatalmas lépcsőn, majd lefékeztem az úti célomnál. Lassan nyitottam be a kis szobába, ahol mama már várt rám.
- Szia kicsim - Köszönt kedvesen, de hangját átjárta a betegség.
- Hogy vagy? - Kérdeztem halkan. Felnevetett, de szemében könnycseppek jelentek meg.
- Gyere ide kérlek... - Suttogta, mire óvatosan az ágy mellé léptem. Arcomon hatalmas könnycseppek szaladtak végig, mire magához vont. - Semmi baj sincs drágám! Semmi. Minden rendben van Carol!
- Nem! Hallottam a papát! Azt mondta, hogy elfogsz menni... - Zokogtam a karjaiba - Hová kell menned? A papa azt mondta, el kell, hogy engedjünk oda. De én nem akarlak elengedni.
- Csss... - Nem tudott megnyugtatni, csak soroltam neki minden félelmet, amit a jövővel kapcsolatban éreztem.
- Anya azt hajtogatja, hogy erősnek kell lennünk... De mama, én ne-nem akarom hogy i-itt hagyj...
- Ó, drágám!
- Me-megígérem hogy jó leszek, mami! - Szorosan a karjaiba font, remegtem a sírástól.
Más ölelő karjai közt találtam magam, talpig feketében egy nagy gödör előtt állva, miközben egy koporsót engednek a mélybe.
Egy sírkővel arrébb Mama nyughelyének halvány márványa fénylett. A friss és a Mamáé melletti sírhoz léptem, ujjaimat végigfuttatom az aranyló betűkön.
Elizabeth Dew 
- Anya... - nem hagyta el hang a torkom.
Könnycseppek hullanak a kőre. Elhagyott az erőm, csak zokogtam a földre rogyva.
- Line! - Natnak sikerült bajlódások során felállítania, szorosan  tartott a vállamnál fogva. Felnéztem, egyenesen a szemébe, mikor lassan kék írisze barnába mélyed.
- Hol van Nat? - Estem neki, de szorosabban tartott, majd lecsúsztatta a vállaimról a kezét és egy másik sírhoz vezetett. Leguggoltam, elolvasni a vésett betűket.
Natasa Dew
- Nem! - Suttogtam magam elé. - NEM! - Kitéptem magam Alex karjaiból, de csak álltam ott, újfent zokogva,  egyedül.

Zihálva feküdtem az ágyban, patakokban folytak a könnyeim.
- Nyugalom Caroline! Ez csak egy álom volt... Csak egy álom!
A telefon csörgése egyszer csak abbamaradt, majd pár pillanat múlva újra megszólalt.
- Igen? - Próbáltam szabályozni a légzésem, ami többé kevésbé sikerült is.
- Szia Line!
- Alex. Hogy szerezted meg a számom? Úgy emlékszem, és hidd el, tökéletes a memóriám, hogy nem adtam meg neked...
- Nattől kaptam. - Kis büszkeség bujkált a hangjában. - Na? Péntek? Este? BlackDevil?
- Tudod, hogy mennyire nem tartom jó ötletnek... Garet miatt.
- Ennek semmi közé Garethez. - Tiltakozni akartam, de nem hagyott rá időt. Folytatta, és szinte minden egyes szava késként vágott belém. - Csak kifogásként bújsz Garet mögé. Pedig csupán csak arról van szó, hogy mióta édesanyád meghalt, megtiltottad magadnak a boldogságot. Mert lehetnél boldog. Ha akarnál. De te ezt megtagadtad magadtól. Épp elég idő telt már el, nem gondolod? Ideje, hogy újra elkezdj élni Carol!
Kinyomtam a telefonom, majd újra, és újra, akárhányszor hívni próbált. Kinyomtam, mert igaza volt.
Végül csak egy SMS-t hagyott, melyben bocsánatot kért, amiért bunkó volt.
Legszívesebben a földhöz vágtam volna a méregdrága mobilt, valami mégis megakadályozott benne.
Forrtam, dühös voltam Alexre, Natre, Garetre, még apámra is, amiért egyáltalán mobilt vett nekem. A szeretete jeléül... Vagy inkább annak hiányának palástolása érdekében. Dühös voltam magamra is.
Végül zokogva a falnak vágtam a telefont.
Pillanatokon belül megjelent a nővérem az ajtóban.
- Caroline Dew! Mi a jó francot művelsz te idebent?
- Tűnj el. - mérges akartam lenni, kiabálni vele... De képtelen voltam, csak suttogtam. - Kérlek Nat, hagyj magamra...
- Figyelj húgi - csendesen ejtette ki a szavakat, miközben leguggolt elém -, csinálok valami vacsit, szedd össze magad, utána gyere le, a kedvemért. - Mindössze csak bólintani tudtam, de neki elég volt. Otthagyott a néma szobában egyedül.

Legalább egy óra telt el, mire rávettem magamat, hogy levánszorogjak az emeletről. A szemeim még mindig vörösek voltak, de semmit sem tudtam tenni ellene. Beszélgetés zajai csábítottak le végül, bár lehetséges, hogy a mennyei illatok is közre játszottak benne.
- ...mostanában Carolnak. - fejezte be a mondatot Nat, épp amikor beléptem.
- Kértelek, hogy soha többet ne nevezz így. Soha! - A beszélgetőpartnere hamarabb vett észre, mint ő. Azonnal felpattant a székről, és a nyakamba ugrott.
- Tess! – Kiáltottam fel, amint felfogtam, mi is történik körülöttem.
- Line, olyan jó, hogy látlak! - Enyhített a szorításán, majd eltolt magától, hogy szemügyre vehessen. A sírás nyomai még mindig tisztán az arcomra voltak írva, de nem firtatta. Vagy azért, mert Nat már beavatta, vagy mert tényleg az egyik legjobb barátnőm volt, és tudta, hogy most legkevésbé erre van szükségem.
- Ha kiörvendeztétek magatokat, esetleg valamelyikőtök segítene? - Mindketten egyszerre kaptunk a tányérhalomért, amit a nővérem egyensúlyozott, így majdnem nagyobb kárt csináltunk, mint hasznot. Egy rosszalló pillantás után ő is inkább csatlakozott a nevetésünkhöz.
- Lehetünk még ennél is bénábbak? - Kérdezte Tess, majd gyorsan hozzátette, mielőtt megszólalhattam volna – Ez költői kérdés volt, drágáim!
A mennyei vacsora után hosszasan beszélgettünk, megtárgyaltuk, hogy mi minden történt velünk az utóbbi időben. Végül Tess addig addig kérlelt, míg szavamat nem adtam, hogy valamelyik nap kimegyek hozzájuk.
Hiába telt az egész este nevetéssel, mégsem tudta elűzni a lelkemre pecsételt bús hangulatot. Viszonylag korán elbúcsúztam tőlük, majd felmentem.
Még hallottam a lentről felszűrődő nevetést, amikor bebújtam az ágyba, lehunytam a szemem, a nap történései jártak a fejemben.
Most jön az a rész, hogy ízekre szedem minden egyes pillanatát? NEM, NEM AKARTAM!
Úgy éreztem, túl sok megválaszolandó kérdést találnék.
A fülhallgatóért nyúltam, feltekertem a hangerőt maxra, és hagytam, hogy minden egyes gondolatot kiűzzön a fejemből.

Éles sípszó, majd csend.
Éles sípszó, majd újból csend.
Nyöszörögve nyitottam ki a szemem és tapogattam ki az ébresztőórámat, hogy kedvesnek egyáltalán nem mondható hangját megszüntessem.
Csend.
Sikerült, nyugtáztam magamban és újra behunytam a szemem.
- Line! - Nat kopogott – vagy inkább dörömbölt az ajtómon.
- Fent vagyok – motyogtam a párnába. Valami hihetetlenül meggyőző lehetett. Nehezen kikászálódtam az ágyból, úgy éreztem magam, mint a mosott papír zsebkendő.
És úgy is néztem ki – nyugtáztam, miután megpillantottam a tükörképem. Pontosabban mint egy papír zsebkendő, amivel valaki az orra vérét akarta elállítani. Aztán még ki is mosta.
Ezt leginkább a pizsamának használt világos póló és a vörös oroszlánsörény a fejem körül együttese alkotta, bár a fehér bőröm sem segített ellenezni a hatásukat. Isten valószínűleg nem nagyon figyelt oda az alkotásomkor, hisz akkor hamarabb észrevette volna a vörös haj hófehér bőrrel való összegyúrásának hibáját.
De mit tehetünk, ha egyszer rossz napja volt? Valószínűleg tizenhét éve, amikor néha-néha felém néz, meg is bánja tettét. Ha egyáltalán felém néz.
A szekrényemhez léptem, a tökéletesen összehajtott ruháim közül kiválasztottam egy sötétkék csőnadrágot és egy rövid ujjú pólót.
A hajammal nem sok mindent tudtam kezdeni, egyszerűen hagytam hogy a vállamra hulljon, csak a frufrumat csatoltam el egy hullámcsattal.
Sminkelni se erőm, se kedvem nemvolt és amúgy is, most a természetes a divat! Egy pillanatra magamra mosolyogtam a tükörben, majd felkaptam a táskám és kiléptem a szobámból.
A lépcső korláton csúsztam le a fárasztó lépcsőzés helyett, pont úgy, mint ahogy minden egyes reggel... három évvel ezelőttig.
Lehervadt a mosoly az arcomról a gondolatra. Vajon meddig fog minden hozzá kötődő gondolat, cselekvés, emlék ennyire fájni? Nat hogy bír ilyen erős lenni, vagy legalábbis annak mutatkozni?

Az iskolai nap viszonylag nyugisan telt, bár az, hogy minden második órán dolgozatokkal kínozták az osztályt, kissé fárasztó volt, de legalább nem kellett a saját életemmel foglalkoznom addig se. Mégis jólesett végigsétálni a napsütéses udvaron a parkoló felé, tudva, hazamegyek és végre kipihenhetem magam, ha már az este nem sikerült.
- Line! - A kocsimnak támaszkodva várt rám. Minden kellemes pillanatot el kell rontani valahogy? Istenem, ennyire nem utálhatsz!
- Szia Garet.
- Sajnálom a tegnapit – kezdte kedvesen. Túl kedvesen. - Jól vagy? Volt aki hazavigyen?
- Gar! Ez nem te vagy. - Megráztam a fejem - Nem én tehetek róla, hogyha bűntudatod van. És nem is nekem köszönheted, ha majd elmúlik. Ami, valljuk be őszintén, amint eltűnök, bekövetkezik.
- Line. Kérlek... Én sze...
- Szeretnél bocsánatot kérni? Megtetted.
- ...retlek. - Felnevettem.
- Ezt még te sem gondoltad komolyan, ugye? Három év alatt, egyszer sem mondtad ki és hát, be kell látnod még neked is, sohasem éreztetted velem. Azt akarod hogy elhiggyem? - Nem szólt semmit, bedobtam a táskámat a kocsiba, majd beszálltam a volán mögé.
- Ma este. BlackDevil. Kérlek, ha bármit is jelentek neked, eljössz! - Bólintottam, mert jelentett nekem valamit. Csak nem tudtam, hogy mit.
- Fél nyolc. Ha elszúrod, mindennek vége. Rendben? - Még mondani akart valamit, de becsaptam az ajtót, és kitolattam a parkolóból.

Amint hazaértem felrohantam a lépcsőn, a sarokba dobtam a táskámat és kidőltem az ágyra. Nat itthon volt, legalábbis a kocsija a felhajtón állt.
Hamarosan kopogás hallatszott, és és megbizonyosodtam róla, hogy valóban itthon van.
- Szia. Nem akarok zavarni, csak átadom Alex üzenetét. Este nyolcra érted jön, ha neked is megfelel.
- Egyáltalán nem mondtam neki, hogy beleegyeztem az egészbe, mellesleg Gar fél nyolcra jön, mert jóvá akar tenni mindent – Nat gúnyosan felnevetett -,  az meg már senkit sem érdekel, hogy nekem mi kedvem van ezekhez.
- Figyelj, hívd fel Garetet, és mond le. Legalább lesz egy jó estéd, na?
- Megmondtam neki, hogy ez az utolsó esélye. - Felültem az ágyon. - ha nem jön, akkor elmegyünk Alexel. Mindketten.
- Ha meg mégis csoda történik, és Garet megjelenik időben..?
- Akkor meg neked lesz egy jó estéd. - Zártam le a témát. - Egyéb napirendi pont?
- Apa és Flora holnap délelőtt jönnek haza. - Jelentette be egyszerűen.
- Ideje volt már. Flo még nincs négy éves, miért kell folyton rángatni őt mindenhová?
- Tudod hogy milyen apa. Nem lehet rajta változtatni. És mióta...
- Figyelj. Nem csak őt érintette mélyen anya halála. Mindannyiunknak nehéz. Nem csak neki. Tudom, hogy neked se könnyű, ahogy nekem se, és Flo hiába kicsi még, ő is felfogja, hogy ennek nem így kéne lennie... Most komolyan az tesz neki jót, ha apa kisajátítja és a testvéreitől is elszakítja? Ha az anyja nem él, akkor vegyük el tőle a család többi tagját is? - Visszanyeltem a könnyeimet, leráztam Nat kezét a vállamról, majd kisétáltam a szobámból.

Dühös léptekkel robogtam le a lépcsőn, kivettem a szekrényből a szokásos felszerelésemet rejtő táskát és a cipőmet, majd felkaptam a kocsikulcsot is.
Kissé túl erősen csaptam be az ajtót, de nem érdekelt. Letöröltem egy áruló könnycseppet az arcomról, gyújtást adtam, majd kikanyarodtam a felhajtóról.
Minden biztos pont az életemben kezdett kicsúszni a lábaim alól. A nővérem rám akar erőltetni mindent, közben néha úgy érzem, direkt vágja alattam a fát. Az apám meg... Őt inkább hagyjuk. Ráadásul a kapcsolatom a pasimmal úgy látszik, tökéletesen tönkrement. Mégis mibe tudnék kapaszkodni egy fenekestől felforgatott világban?
Egy valakit tudtam, aki eddig sohasem hagyott cserben, így hozzá tartottam. Szükségem volt rá.
Perceken belül már az országúton haladtam, a zene nyugtatóan szólt a rádióból, ami kissé segített az lelki állapotom helyreállításában.
Végül egy kis földútra kanyarodtam le. A hatalmas birtok előtt leállítottam a motort, mély levegőt vettem, hisz fő a nyugalom. Előttük nem titkolhatom az érzéseimet. Kiszálltam a kocsiból, majd a kapu felé vettem az irányt. Tessel már tegnap megbeszéltem, hogy kijövök, aminek rettentően örült és a szívemre kötötte, hogy várjam meg, nélküle el ne menjek sehová.
Mosoly szaladt át az arcomon, ahogy megpillantottam őket. Valaki fél tőlük... El sem tudtam képzelni, hogy lehet tőlük félni. Én imádtam őket.
Kutyák szaladtak felém, amint beléptem, szaglászva simultak a lábamhoz.
- Nyugalom kölykök! Én vagyok az, Line - Csaholva ugráltak, majd nehezen de sikerült kijutnom a kis csapatjukból és felé venni az irányt. Hisz igazából hozzá jöttem.
- Hope! - Ő már rég észre vett, de én még csak most pillantottam meg a többiek között. Prüszkölve köszöntött, mindketten elindultunk egymás felé, a kezem a nyakára simult, míg egy puszit nyomtam az orrára. Kissé lehajtotta a fejét, így az enyémmel egy vonalba került. A homlokomat az övének döntöttem és élveztem, hogy újra itt lehetek vele.
Hihetetlen, hogy még megismer. Rettentő régen jártam nála. De most itt vagyok és ez a lényeg.
- Kérsz egy kis finomságot, édesem? - Egy nagy fa ládához mentem, és egy almát vettem ki belőle, mire visszaértem nem csak Hope, hanem a többi ló is a karám közelébe jött. Szabad kezemmel vezetőszárat csatoltam Hopera, majd kis bajlódás után kivezettem a boxokhoz. Félúton elcsente tőlem a csemegéjét, és míg kikötöttem azt majszolgatta. Bementem egy kicsi telepakolt helységbe, a táskám tartalmát: egy lovagló nadrágot egy csizmát, kobakot és gerincvédőt magamra öltöttem, majd egy Hope feliratú dobozzal léptem ki onnan.

Fél órával és persze sok sok bajlódással később már lóháton indultam a pálya felé. Pár bemelegítő kör után Hopeot a kis kapu felé irányítottam, majd ügetésben hagytuk el a lovardát. Az elhagyatott erdő tökéletes úti célnak tűnt. Hiába kérte Tess, hogy ha terepre akarok menni, várjam meg, nem bírtam várni.
Egy egyenes részen vágtába kezdtünk, aztán már semmi nem számított. Sem az apám, Net, Garet, sem Alex. Csakis egyedül Hope.
Hosszú ideje most először szabad voltam.

Köszönöm mindenkinek, aki elolvasta, és főleg annak, aki megajándékoz engem bármiféle vélemény nyilvánítással! Az esetleges hibákért bocsánatot kérek, ilyentájt már nem vagyok a toppon :$
Puszi nektek, a következővel sietek!! ♥

1. fejezet

1. fejezet

"Köszönöm... Akkor is, ha szerinted fölösleges. Sérülések százait hordom magamban, miközben úgy kell tennem, mintha én lennék a világ legboldogabb embere. Ma legalább úgy éreztem, hogy valaki kézen fog, és azt mondja: nem vagy egyedül."

- És ezzel a Fekete Tigrisek átvették a vezetést! - Harsogta bele mikrofonjába a játékvezető. A tömeg tombolt, a pályán szoros közdelem folyt. - Fél perc sincs hátra, ezt már lehetetlen behozniuk a Kék Sólymoknak!

A nővérem tombolt örömében, míg az összes többi körülöttünk lévő – számomra nagyrészt ismeretlen – diáktársunk a fejüket fogta.

- Nat! Ennyire nem utálhatod őket... - Megragadtam a karját, hogy visszakényszerítsem a kényelmetlen műanyagszékbe.

- Tudod, hogy nem őket utálom.

- Csak Garetet nem tudod elviselni... - Ingattam a fejemet.

- Egyáltalán hogy vagy képes járni vele? - Nézett rám végül.

- Ezt már megbeszélt...

- Ééés ezzel a meccs véget ért! - Örömkiáltások töltötték be az udvart, míg a csapatok kezet fogtak egymással, majd az öltözők felé vették az irányt.

- Majd találkozunk. - Futólag puszit nyomtam az arcára, és a tömegbe vetettem magamat.

- Caroline! Siess haza, beszélnem kell veled! - Kiabálta utánam, de nem méltattam válaszra. Sokáig tartott leérnem a kilátóról, de még időben utolértem Garetet, az öltöző ajtaja előtti pár méteren.

- Szép meccs volt! - Öleltem át, próbáltam enyhíteni a dühét, ahogy csókot leheltem az ajkaira.

- Rettentően! Ha az a...

- Nyugi Sólyom! - Felnevettem. Már akkor is, amikor megismertem, ő volt a Sólymok kapitánya, és legalább azóta hajtogatta nekem az ellenszenvét a Tigrisek és főleg Alexander Vindex felé. Bár nem ő volt a csapatfő, mégis messze a legjobb játékos volt a pályán, ezt még én is elismertem. Egyedül Garet nem volt hajlandó belátni Alex tehetségét.

- Figyelj, megvárlak kint, aztán elmegyünk valahová... Rendben? - Csak bólintott, majd feltépte az öltöző ajtaját. A falnak támaszkodtam, majd néztem, ahogy a többi játékos is az öltözők felé szállingózik.

- Szia cica! - Felnéztem, egyenesen egy Tigris szemébe. - Mit szólnál, ha mi ketten kivennénk egy...

- Tűnj el! - A táskám lecsúszott a vállamról, amikor két kézzel próbáltam eltolni magamtól a srácot, ami csak még nagyobb elégedettséget váltott ki belőle.

- Kis harcias. Igazi vadmacska! Egy tigris oldalán lenne a helyed, kislány! - Suttogta. A nyakamon éreztem a leheletét, amitől felfordult a gyomrom.

- Hagyd abba Mason! - Csendült egy másik hang mögötte.

- Ne szólj bele Alex! - Remek. - Ez csak egy csitri, aki epekedik a focisták után.

- Pontosabban Garet Knorrow barátnője, te barom! - A karjára tette a kezét és könnyedén arrébb lökte csapattársát. Közelebb lépett a Masonnek nevezett Tigris felé, aki majdnem fél fejjel volt magasabb nála, de mégis fogta magát, és a kijárat felé indult.

- Jól vagy? - Lépett hozzám Alex. Hangja csendes volt, fekete haja az arcába hullott. 

- I-Igen. - Rabul ejtett a szeme, köszönetet akartam mondani neki, de nem találtam a megfelelő szavakat. Lehajolt, és felvette a földön heverő táskámat, majd a vállamra csúsztatta. Nyílt mellettem az ajtó és Garet lépett ki rajta.

- Itt meg mi a franc..? - Pillanatok alatt visszatért a korábbi dühe, ahogy Alexra pillantott.

- Garet! - Elé léptem. - Figyelj rám! Alex csak... - Ellökött maga elől, fájdalmasan estem a beton falnak, közben az ökle Alex felé ütött, de az kitért előle, majd visszaütött.  A dulakodásuk visszhangzott a folyosón, ami hamar kisebb tömeget vonzott oda. Pár csapattársuk közösen lefogta őket. Alex hamarabb kiszabadult a Tigrisek kezei közül, akik hagyták is azt, látván, hogy nem próbál meg újra Garetnek esni. Egyelőre.

Végignézett a tömegen, majd tekintete megtalálta az enyémet. Elfordultam, majd sikeresen áthaladva a tömegen a parkoló felé haladtam. Lépések visszhangoztak mögöttem, ami még gyorsabb tempóra ösztökélt. Csak a parkolókba érve döbbentem rá, hogy Nat hozott el, és úgy terveztem, a pasimmal megyek haza. Nem futhatok előle hazáig. Mély levegőt vettem, majd megfordultam. 

- Carol...

- Figyelj, sajnálom ami történt, Garet...

- Nem tartozol bocsánatkéréssel a féltékenysége miatt. - Tett egy lépést felém.

- Jobb lenne, ha most mennél.. nem akarom, hogy még egy balhét csapjon...

- Csak szerettem volna tudni, hogy minden rendben van-e... 

- Alex... - Még közelebb lépett. A vállamat vizsgálta. Eddig fel sem tűnt, hogy mennyire sajog, ahogy a falnak estem. Óvatosan végigsimított a felkaromon. 

- Kérlek... - Már szinte csak suttogtam. - Erre egyáltalán semmi szükség...

- Az az állat majdnem faltörő kost csinált belőled... - Mondta ingerülten.

- Hm, nem is tudom, melyikünknek a jobb. Faltörő kos vagy palacsinta? - Kérdeztem a szeme alatt egyre élénkebb színű monoklira pillantva. Felnevetett, elérve, hogy én is elmosolyodjak.

- Hazavihetlek? - kérdezte egy hosszú pillanat múlva.

- Én.... - nem akarlak még jobban bajba keverni - gondoltam - …a kocsim itt áll nem messze, nincs szükségem fuvarra.

- Ha ez igaz lenne, már rég leléceltél volna. Kérlek Carol!

- Ne hívj így! - Kaptam fel a vizet. Utáltam a Carolt. Egészen azóta, mióta... az anyám meghalt. Elhessegettem a fájó emlékeket, amik feltörni készültek, és felnéztem rá. 

- Tán a Caroline-t jobban kedveled?

- Maradjunk a Line-nál, mit szólsz hozzá?

- Ha megengeded, hogy hazavigyelek, soha többet nem szólítalak Carolnak. Rendben? - Ez már-már övön aluli volt. Megadóan sóhajtottam, mire pimasz vigyor jelent meg az arcán.

- Remek!

Átvágtunk a parkolón, majd egy ezüst kocsihoz lépett, és kinyitotta nekem az ajtót. Amennyire értettem a kocsikhoz, egy Nissan volt, de semmi többet nem tudtam megállapítani első ránézésre, azon kívül, hogy iszonyat drága lehetett.

Az öltözők bejáratát kémleltem, miközben kifordultunk a parkolóból.

- Egyelőre nem kell miatta aggódnod. - Pillantott rám Alex.

- Megnyugtató... - Motyogtam és az útra szegeztem a tekintetem. - Itt fordulj balra!

Beletaposott a fékbe.

- Legközelebb hamarabb is szólhatnál!

- Sajnálom. - Éreztem, ahogy az arcomba szökik a vér.

Hazáig már csak a navigálásaim törték meg a csendet, majd végül lehúzódott az udvarunk elé.

- Köszönöm a fuvart... - Leállította a motort miközben kissé felém fordult.

- Igazán nincs mit.

- ... és sajnálom, ami történt...

- Line - Lassan ejtette ki a nevemet apró szünetet tartva, mielőtt folytatta: -, mondtam már, hogy nem a te hibád. Nem kell érte bocsánatot kérned.

Nyílt a bejárati ajtó. Natasa állt, és várta hogy végre kiszálljak. A kezem az ajtó kilincsén volt, amikor újra megszólalt. 

- Péntek este... Egy helyi banda játszik a BlackDevilben. Nincs kedved eljönni?

- Alex... Nem hiszem, hogy ez az egész jó ötlet.

- Összeverekedni Garettel sem volt jó ötlet... Mégis megérte.

- Még átgondolom, jó? - Mégis mit képzelsz Line? Egyszerűen csak mondj nemet. 

- Holnap este felhívlak, addigra sikerül eldönteni? - Bólintottam, majd kinyitottam az ajtót.

- Még egyszer köszönöm! - Mondtam, beindította a motort.

- Csütörtök este találkozunk - Rám kacsintott, majd elhajtott.

Mély levegőt vettem, majd elindultam Nathoz.

- Garetnek új kocsija van? - Összerezzentem a neve hallatán, fellépkedtem a lépcsőn majd köszönés nélkül elsétáltam mellette.

- Mi történt? - A karomnál fogva maga felé fordított. Feljajdultam, a szorítása elviselhetetlen volt egyébként is zsibbadó kezemnek. Kitéptem magam a karjai közül, de ő nem hagyta ennyiben.

- Line? Mi történt? - Óvatosan lehúzta a vállamról a vékony pulóvert, és a felkaromat kezdte vizsgálni.

- Ki csinálta ezt?

- Nat! Semmiség az egész! - Tettem pár lépést a lépcső felé, de - ez úttal gyengédebben maga felé fordított.

- Mond el, mi történt! - Hallgattam, a cipőmet fixírozva, amikor hozzátette: - Kérlek. 

- Csak... Garet kissé féltékenyebb volt a kelleténél. 

- És ez után - Mutatott a sérülésemre -, még engedted, hogy hazahozzon?

- Alex hozott haza.

- Mi? Alexander Vindex? Ő meg hogy kerül a képbe? - Elfordítottam a tekintetem, majd felléptem az első lépcsőfokra. Megtorpantam, én nem ez a lány vagyok!

Szembenéztem vele.

- Figyelj Nat... Később elmesélek mindent, de most... - Könnyek csíkozták az arcomat ahogy felrohantam a lépcsőn majd becsaptam magam mögött az ajtót.

Az egész helyzet megrémített. Csak feküdtem az ágyon, az arcomat a párnák közé temettem. Némán zokogtam.

Hosszú idő után döbbentem rá, hogy mi zaklatott fel leginkább: az Alexel folytatott játékos csipkelődés olyan, szokatlan illúziót tárt elém, mely már évek óta nem tartozott az életemhez:

A boldogságot. 

- Line - Halk kopogás zavarta meg a körém telepedett csendet. Natasa állt az ajtóm előtt. Nem szóltam semmit, egyszerűen csak belépett a szobámba.

Arcomat már nem áztatták a könnyeim, bár az érzéseim még mindig tomboltak.

- Nat, te most, perpillanat boldog vagy? - Meglepte a kérdésem, lovagló ülésben leült az íróasztal előtti székre és a támlára hajtotta a fejét.

- Ha végre nevetni látnálak, az lennék.- A szám szélét rágcsáltam, nem ezt a választ vártam. 

- És mikor érezted magad utoljára boldognak magad?

- Miért fontos ez?

- Ma... régóta először éreztem boldognak magam. - Lehajtottam a fejem, a takaróm egy, kissé foszlott anyagdarabkáját birizgáltam. Besüllyedt az ágy mellettem, majd kezek érintették a vállamat. Újra utat törtek maguknak a könnyeim. - Nem voltam igazán boldog... mióta anya elment.

-  Beszélni szeretnék majd róla veled. De most nem ez a lényeg. - Mosolyodott el. - Kinek sikerült elérnie, hogy kis időre is, de boldog legyél? Alex?

- Neki is közé volt hozzá. De inkább az tett azzá, hogy Garet köréből sikerült kiszabadulnom. Tudod, hogy mennyit jelent nekem az, hogy mellettem volt akkor, amikor anya meghalt, - Szinte fojtogattak a könnyeim, de folytattam – bár... igazából már akkor sem tett boldoggá, csak mindig a felszín felett sikerült tartania, nehogy mély depresszióba süllyedjek. Érted? - Ránéztem, szemébe ott látszott az ismerős gyűlölet, ami akárhányszor megemlítették Garetet, megjelent a tekintetében. Mégis látta, mennyire jogosak az érzelmeim.

- Szereted őt? Úgy igazán? - Elgondolkodtam, úgy éreztem, ha azt felelném, igen, hazudnék, még magamnak is. Legfőképp magamnak. 

- Nem. De mégis úgy érzem, szükségem van rá. 

Na, hát akkor ez lenne itt az első fejezet, kérlek titeket, ha tetszett - vagy ha nem írjatok komit, vagy chatbe, vagy bárhová :D Nektek nem tart sokáig, viszont nekem sokat jelent. Köszönöm! ♥